Mit mondjak? Hogy úgy kelek fel minden nap, hátha ez valamivel jobb lesz, hogy mindennap csak nyalogatom a sebeim? Unom, unom, nagyon unom. Valaki vagy valami szedjen már ki ebből a szarból. Azon gondolkoztam ma, hogy miért írok?

Tudom, hogy terápia is az írás, de mégis, miért írok? Valamikor talán kislány koromban arról álmodoztam, hogy egyszer majd híres író leszek. Mára már azzal is beérném, ha azt mondanák rólam, hogy egy ismert író vagyok. De csak naplót írok, meg a zagyva gondolataimat vetítem le, eddig papírra, most meg a gépre, aztán felteszem egy blogra, hátha valaki elolvassa, és még jót nevet rajta. Igaz, én sokszor sírok rajta, de ha valaki nevet, az se baj. Egyáltalán bármi érzést is, ha kicsalok belőled, az már valami. Egész életemen keresztül irogattam. Verseket, majd írtam egy regényt, el is küldtem egy pályázatra, de még csak arra sem méltattak, hogy megkritizálják. Nem tudom, egyáltalán elolvasták, vagy bele olvastak-e? Annyi könyv, annyi író, nem csoda, ha kevesen kíváncsiak rám. Mert nem arról írok, amit mások szeretnének, mert nem készítem magamnak a reklámot és a marketinget. Egyszerűen csak arról tudok írni, amit látok magam körül. Hiába írnék fantázia dolgokról, hiába írnék egy újabb Harry Potterről, ez nem nekem való műfaj, vagy mégis?

Miért írok? Amikor meghalt Angyal tele volt a lelkem keserűséggel, de nem volt senki, aki meghallgasson. Akkor egy nap vettem magamnak egy vaskos füzetet és írni kezdtem. Minden, ami az eszembe jutott, csak írtam és írtam. Anyám nézte, mit teszek, majd gúnyosan megjegyezte.

Nem válaszoltam. Az ilyen megjegyzéseire soha nem válaszoltam. Fájt, hogy ő így látja, de hiába magyaráztam volna el neki, hogy tulajdonképpen egy fajta menekülés nekem az írás. Igen, ez az. Mint ahogy egyesek valamilyen hobbyt találnak ki maguknak, nekem is az írás, egy fajta menekülés. Ez igazán elgondolkoztat. Lehet, hogy mégis jobb volna, ha régi időkről írnék, ahol a hölgyek mind jól neveltek, meg az urak igazi férfiak, akik tudják mi az adott szó, és hogy egy férfinek kötelessége eltartani a családját, ha már arra vállalkozott, hogy családot alapítson magának. De ma már egyre kevesebb férfi születik, aki férfinek mondhatja magát. Ó nem, nem a lingájáról, vagy a hímvesszőjéről beszélek, hogy ne mondjam szebben, hiszen arra nagyon érzékeny a mai férfi. Minden a körül forog. Vagy túl kicsi, vagy túl puha, vagy túl vastag, vagy tudom is én? Az a gondja a mai férfinek (tisztelet a kivételnek), hogy vajon a méret megfelel a nő számára? És milyen ostoba gondolkozás, hiszen a nőnek nem az a legfontosabb. Az a fontos, hogy kedvességet kapjon, hogy érezze, fontos annak a férfinek, hogy biztosítsák arról, hogy ha kapcsolat lesz belőle, akkor az nem egy éjszakás, kicsit kihasznállak kapcsolat, hanem egy komolyabb, néha még beszélgessünk, esetleg ha valami fáj, vagy valaminek nagyon örvendesz felhívhatsz, mert én meghallgatlak, még akkor is, ha közben olvasom az újságomat, attól még úgy teszek, mintha érdekelne. De nem, a mai férfi már hazudni sem akar. Egyszerűen lusta az udvarlásra. Felgyorsult a világ, és felgyorsultak a kapcsolatok. Igen, ezt mondat volt nekem legutóbb az egyéjszakás kapcsolatom, hogy mit akarok? Én azt hiszem, inkább böjtölök, de ha nem találok olyan férfit, akiért érdemes a szívem megdobbanjon, ahogyan Ási mondta, hogy a gyomromban érezzem a pillangókat, akkor inkább férfi sem kell. Még szexre sem.

Mért írok?

Teszem fel magamnak a kérdést, már annyadikszor, és hogy őszinte legyek nem tudom az igazi választ. Szeretném azt mondani, hogy minden vágyam, valamit hátrahagyni az útókornak. Elmondani nekik, hogyan éltem, hogyan éltünk, mi a rohanó világ emberkéi, akiknek már az értékek sem azok, mint régen. De nem tudom, hogy az útókor mennyire fogja értékelni. Mennyire fogja megérteni a mostani életet, értékrendet, törvényeket, amiket még mi sem értünk egészen.

Érdekes dolgot olvastam a minap. A bankokról és az adóságokról, és mondhatom, igazi anarhia van ezen a világon. Ha jobban belegondolunk, a kommunisták, mármint az elsők, akik nem törtek még hatalomra, és nem igyekeztek diktatórikus rendszert alkotni, jó dolgokat is elképzeltek. Hogy azt végül nem tudták kivitelezni, az nemcsak rajtuk múlott, hanem a társadalmon is. A kölcsönök és a kamatok a legnagyobb rossz az egész világon, ami csak létezhet. A véleményem az, hogy vissza kellene állítani az állami bankokat, és ezek csak szigorú előírásnak megfelelően adjanak kölcsönöket. Én csak a kis és középvállalkozóknak adnék olyan kölcsönöket, ami teljesen kamatmentes legyen. Azon kívül, támogatnám a vidékfejlesztést, és azokat a vállalatokat, akik munkahelyeket teremtenek, innen leginkább a termelő és szolgáltató egységeket. A múltkor hallottam egy olyan javaslatot, miszerint kötelezni kellene a múlti bevásárló központokat, hogy a termékeik legalább tíz %át belföldi termékek tegyék ki. Én egyenesen a húsz vagy huszonöt százalékra voksolnék, hiszen ha ebben az országban akar hasznot húzni, legalább hazai termékek is legyenek a választékban. Igen ám, de én kicsi vagyok, s meg se növök, mert a nagyok szóhoz se jutatnak. Ez van, de talán, ha összeomlik a rendszer, akkor talán valami jobb is fog következni. Addig, pedig imádkozhatunk a túlélési lehetőségekért.