Amikor egy kutyát beszorítanak a sarokban, el kezd félni, nyüszíteni és harapni. Ugyanez történik a kígyóval is. Most ilyen nyüszítő kutyának érzem magam és borzalmasan utálom. Utálom magam, a helyzetemet és mindent. Elkövettem azt a hibát, hogy újból meglágyult az anyai szívem és befogadtam a kicsi fiamat, akit már nem tudok Okoskámnak hívni, mert sajnos nem az. Látom az árnyék oldalát és borzasztóan fáj. Mindig azt keresi, hogyan verjen át, mivel csapjon be, hogyan tudjon minél több mindent elérni tőlem, persze nem becsületes úton. Megérkezése óta nem telt el egy nap, hogy ne veszekedtünk volna és ne háborított volna fel. A bánat megint megszállta a szívem. Pedig már azt hittem végleg elfelejtem. Tudom, hogy egy ilyen gyerekkel magam mellett soha nem lesz egy normális kapcsolatom se. Az apja se állott mellém, mindenért csak engem okolt. Néha azon gondolkodom, vajon ez betegség? Lehet a lustaság, a tunyaság is betegség? Nincs felelősség érzete, semmit, de semmit nem tudok tőle elvárni, mindent megígér és mindent megszeg. Szeretném a régi életemet vissza. Egy évig, amíg nem lakott velem boldog voltam. Azt hittem, ha látja, hogy segítek, neki akkor megváltozik. Nem, soha senki nem fog megváltozni más miatt. Amíg ő maga nem akarja, addig nem lesz változás.