Azt mondtam többet nem írok Csabáról, most mégis megteszem. Egészen érdekes meglátásaim vannak mostanában. Kevesebbet beszélek, és többet figyelek, mintha néha az emberek veséjébe látnék. Nénikém azt mesélte nemrég, hogy odahaza azt beszélik Csabáról, hogy megörült. Mi is az őrültség? Az, ha másképpen kezdesz el gondolkodni? Nem vettem túl komolyan, de azok után, ahogy velem az utóbbi időben viselkedett, hát már nem is tudom. Néha én is úgy érzem, hogy meg van zakkanva. Egy jó hónappal ezelőtt valami hülyeséget írt megint, már nem emlékszem pontosan, de elég nyersen reagáltam le. Igaz, hogy arrogáns elég sokszor és néha paraszt is tud lenni, meg farizeus, de engem ez már mind nem kellene, izgasson. De akkor izgatott és bizony megmondtam neki is, hogy mit gondolok róla. Nagyon rosszul eshetett neki, mert kitiltott a feszbúkról. Na ha ki, ennyi volt. De aztán később láttam, hogy a skypról azért nem tiltott le. Gondoltam azt elfelejtette, hát nem is zavartam. Az az igazság, hogy már réges rég nem tudok vele beszélgetni. Mindig kritizál és kioktat, erre pedig nem vagyok vevő, egyszerűen nem érdekel. Eltelt egy jó hónap is és egyszer beír nekem a skypra és kérdi, hogy mi újság van velem, hogy vagyok. Kicsit elcsodálkoztam, de mivel aznap voltam a hegyekbe és nagyon boldog voltam, leírtam pár sorba neki is, sőt még képet is küldtem, ahol a csúcson vagyunk és a felhők alattunk vannak.

Erre meg nem válaszolt csak vagy két nap múlva írta, ügyes, szép napot. Olyan fura volt ez nekem. Mintha zavarta volna, mintha egészen más dolgot várt volna tőlem.  Az én szabad számmal be is írtam neki, mi van vele, miért nem tudunk őszintén beszélni? Erre jött megint a kritika, mintha vederrel zúdították volna rám, hogy úgy kell nekem, ha nem ott vagyok, ahol kellene legyek. Első reakcióm az volt, hogy válaszolok, aztán legyintettem, minek. Már nem akarom elmagyarázni neki, hogy ott vagyok, ahol lennem kell. Nincs is más hely ahol lennem kellene. Lehet, hogy nénikémnek tényleg igaza van.

Na de én nem tudok rajta segíteni, ezért inkább a saját életemet élem. Igyekszem minden percét elfogadni és élvezni. A gyárban is néha arra gondolok, hogy mi az, amiért hálás kellene legyek, mi az, amiért boldog lehetek? És mosolygok, ha meg rossz kedvem lenne, akkor dudorászok, mert mosolygás és énekelés közben az ember nem lehet szomorú.

Nem engedhetem meg magamnak, hogy szomorú legyek.

Na, éppen ezért megyek és felteszek egy romantikus filmet és miközben azt nézem csokoládét zabálok. Azért csokit, mert a fagyim az már elfogyott. Még jó, hogy csak két nap van szabad, mert egész nap csak nassolok.