Elmondom neked. Hallgass meg kérlek. Nagyon nehéz az élet. Ki mondta, hogy könnyű fog lenni? Ki mondta? Van két kamasz gyermekem. Az egyik szépen beszél velem, a másik csúnyán.

Reggel szép szóval, szeretettel költöm fel. Alig tudom felkölteni. Felöltözik, de az ágyát nem veti meg, pedig eszébe juttatom, szépen kérem. Nem is egyszer. Nem, azért sem. Rosszul teszem? Talán nem is kéne többet szóvá tegyem, hogy nem veti meg az ágyát. Lehet, hogy azt fogom tenni. Ezután az ő ágyát is minden reggel én vetem meg. Az iskolában rendetlen, mindenkivel kekeckedik, szembe áll a tanárokkal, megveri az osztálytársakat. Órán nem akar írni, unja a házi feladatokat. Itthon sem tanul, de néha már az iskolában sem akar írni. Unja. De attól még nem ül a padban csendben, hanem mindenkit zavar. Nincs felelősség érzete, nincs szégyenérzete, követelődzik, mindent megígér, de semmit se tart be.

-Utállak Anya, utállak. Miért nem dögölsz már meg. Vagy legalább hagyj engem békén.

Arra gondoltam, hogy békén hagyom, de akkor is felelős vagyok érte. Próbálom nevelni. Tudom, hogy a verés ebben a korban már semmit nem ér, de ha megszidom, akkor is felesleges. Minden szabályt megszeg. Ha szépen próbálok beszélni hozzá, meg sem hallgat, a szavamba vág, mielőtt befejezném. Néha, nagyon kell összpontosítsak, hogy ne háborodjak fel. Egyetlen fegyverem vele szembe, a nyugalom.

Ma a csiksomlyói Máriánál voltam. Imádkoztam hozzá, és kértem, hogy adjon erőt és türelmet, hogy fel tudjam nevelni a gyermekeimet. Erősítsen meg, hogy már ne fájjon, ha csúnyán beszél velem. Nem hallgat meg, irritálja bármit is mondok. Arra jöttem rá, hogy az egyetlen fegyverem ellene, igen azt kell mondjam, hogy fegyverem, mert olyan ez az egész, mintha harcban állnék a saját gyermekemmel. Harcban állok a saját gyermekemmel, azért, mert szeretném, hogy megvédjem önmagától. De lehet, hogy én tévedek. Meg kell engedjem, hogy végre úgy üsse meg magát, ahogyan kell, hogy fájjon.

Már nem érdekel, hogy csúnyán beszél. Már nem sírok, nem idegesítem magam, hiszen úgyis felesleges. Olyan lehúzó energiák vannak benne, hogy hihetetlen. Erő kell hozzá, hogy ne engedjem meg neki, hogy lehúzzon. Ahányszor felmérgesít, mintha minden erőm odaveszne. Én azt hiszem, ezt vagy tudatosan, vagy tudattalanul, de nagyon nagy hatással tudja csinálni, hogy az hihetetlen.

Ma is megcsinálta az egész műsort. Igen ez egy műsor volt, csakhogy nem érte el a kívánt hatást. Ordított, ki volt akadva magából, hisztizett, és mivel tudja, hogy nem szeretem a csúnya beszédet, káromkodott, és szidott, engem, az édesanyát.

De nem volt hatással rám. Néztem, és közben azon gondolkodtam, hogy dejavu érzetem van, de most nem fáj, ahogyan fájni szokott. Egyszerűen nem veszem fel. Nem engedem meg sem neki, sem magamnak, hogy feldühödjek.

Úgy látszik a Szűz Mária erőt adott nekem. Köszönöm neked Anyám, hogy erőt és türelmet adsz nekem. Kérlek, add, hogy legyen bennem annyi szeretet, hogy meg tudjam bocsátani neki, és az én szeretetem le tudja győzni az ő gyűlöletét.

Romlott társadalomban élünk. Veleéig romlott, és sajnos, egyre rosszabb lesz minden. Ez a romlottság, mindenre rányomja kézjegyét, leginkább a kamaszodó gyerekeinkre. A legnagyobb baj, az, hogy nem tudunk Anyák lenni. Igazi, jó anyák. Nem tudunk felnőni a szerepünkre. Egész életemben azt szajkózzák a fülembe, hogy egy fejlődő társadalomban élünk. Igen, fejlődő, csakhogy éppen visszafelé fejlődő. A régi ősmagyarok jobban tudták, hogy mit jelent anyának lenni. Akkor az egy igazi tisztesség adassék, volt. Az anyának igazi szerepe volt a családban. Ő volt az, aki összetartotta a családot, aki megtanította a gyereket a hagyományok és a felnőttek tiszteletére. Igazi BABAMÁRIA volt. Most mi jut, nekünk Anyáknak? Az anyaság félelemmel és teherrel jár. Dolgozni kell, ha megszületik a gyerek, nincs kire hagyni de, otthon sem maradhatunk, mert nem lehet. A családnak enni kell, és a férfi egyedül ma már nem vállal semmit. Tisztesség a kivételeknek. De ha ott van a munka, mellette az otthoni munka is jóval több, mert mosol, vasalsz, mosogatsz, takarítasz, főzöl, ezt mindennap, mellette neveled a gyereket, este mesét mondasz, reggel iskolába vagy óvodába viszed, aztán ha hazajön, hozzád szalad, ha fáj valami, ha mérges, ha örvend, és ha nem figyelsz rá, könnyen a szemedre veti:

-Anyaaaaaaaaa sose figyelsz rám!

Arról már nem is beszélek, hogy az anyaság mellett még a nőiességedet is fent kell tartsd, és hol van akkor az én. ÉN, aki szeretnék néha csak magammal foglalkozni, aki szeretnék néha kikapcsolódni, elmenni valahová, csak úgy egyedül, magamban.

De nem csinálod, mert muszáj. Míg a férfi csak azt érzi, hogy ő besegít, addig a nő ő teszi a dolgát. Reggeltől estig, és ha kell éjjel is.

És mit kap cserébe?

-Dögölj meg, utállak, bár már ne látnálak. Rohadnál el!!

Kitől tanulja? Az apától, a barátoktól, a társadalomtól, mindazoktól, akik elfelejtették, hogy milyen fontos az ANYA, milyen nagy feladat anyának lenni. Senki nem tanítja, hogyan kell anyának lenni, mégis bennünk van, a legtöbb nőben ott van, és teszi a dolgát, türelemmel, szeretettel. De van úgy, hogy az anya is hibázik.

Amennyi rossz kapcsolat van a földön, mind annak az oka, hogy az anya-gyermek kapcsolatok megromlottak. Ezért azonban, nem mindig az anyák a hibások.

Mikor jön el az idő, hogy anyának lenni megtiszteltetés, öröm és hála legyen. Anyának lenni a legszebb dolog. Ha valami meg fogja váltani ezt a világot, az csakis az anyák szeretete lesz. Még akkor is, ha nincs irántuk tisztelet, még akkor is, ha hálátlan szerep.

Bizony, bizony. Nagyon hálátlan szerep ma anyának lenni.