Karácsony előtt pár nappal szólt a telefon, hogy meghalt a volt férjem. 50 évesen csak úgy összecsuklott és elment. Szívinfarktus. Annyira ledöbbentem, hogy napokig még a gondolataimat se tudtam rendesen összerakni. Elkérezkedtem a munkából és hazautaztam, a fiuknak szükségük volt rám. Otthon minden a régi, csak még nagyobb kupi és bosszúság. Sírtam, csak úgy jött még én is elcsodálkoztam magamon. Nem akartam, soha nem akartam, hogy meghaljon. Azt szerettem volna, ha talál magának egy olyan társat, akivel jó neki és látom, hogy boldog. Most meg sírok. Lehet, hogy mégis jobban szerettem, mint azt elhittem volna? Senki sem érdemli meg, hogy 50 évesen meghaljon. Szép halál, ha menni kell én is ilyent szeretnék. Remélem most boldog odaát.

Beszélgettem Jocóval, hihetetlen egy alak. Eddig nem is tűnt fel, mennyi cinizmusság van benne. Nincs lélek, nincs semmi, ha meghalsz vége, semmi sincs. Az nem is baj, hogy ha ő ezt hiszi, de amikor ki akar oktatni engem, hogy fogadjam el, mert ez van, no, akkor értettem meg, hogy hát közöttünk ég és föld. És én még azt hittem egy röpke pillanatra, hogy mi ketten összeillenénk. Micsodatévedés. Ez után arra is odafigyelek, hogy miről ne beszéljek vele. És ritkábban. Minden csalódás magába rejt egy nagy tanítást is.

A fiuk most velem vannak. Remélem bírni, fogom cérnával. Úgy értem türelemmel és anyagilag is. Most már teljesen magamra maradtam. Eddig még néha a fiúkat segítette valamivel, de ezután az se lesz. Igaz Okoskát már kitagadta, de halála előtt beszéltek és bár nem volt teljes béke, talán a karácsony szelleme tette, hogy nem üvöltöztek egymással. Most már vége. Néma csend. A fiúk még csak elő se hozzák én meg hallgatok. Senki se tudja mi van a másik lelkébe, néha még önmagunkkal is bajban vagyunk. Fura ez az élet.