Vasárnap van és egész nap ki se mozdultam. Szepes Máriát hallgatom, és arra gondolok, hogyan tovább. Holnap újra munka, újra az a munka, amit nem tudok szeretni. Megszoktam, de szeretni nem tudom. Annyiszor feltettem már magamnak a kérdést, miért kell, én ezt a munkát végezzem? Miért kell én azon a helyen legyek, ahol fázom és unom az egész munkát, én, aki annyira kreatív tudok lenni, aki mindig szeretem a kihívást, ott állok naponta 10 órát és ugyanazt a mozdulatot csinálom tízezerszer. A szaladást is abbahagytam, pedig olyan jól érzem magam mindig utána. Meg akarok változni, sokat változtam már, de most is folyamatosan változni akarok. A fiam hazament. Érdekesen alakulnak a dolgok, mintha fentről irányítanák az egészet. Begyulladt a foga és haza kellett menjen, hogy rendbe tetesse. Azt hiszem, nem fogom hívni, hogy visszajöjjön, bár ő nagyon akar. Nem látom jó ötletnek. Talán ha megkomolyodik, ha kicsit belátja, hogy végre dolgozni kell. Valamit, bármit.

A gondolataim össze vissza repkednek, ma megtaláltam egy írásomat, már jó pár éve kezdtem el és beleolvastam. Egészen jó kis történet lehetne, ha be tudnám fejezni. Mindent elkezdek és csak nagy nehézség árán fejezem be. Ha muszáj. Miért? Annyi miért van már az életemben, hogy egy egész szobát tudnék, vele megtölteném. Ha kisbetűkkel leírva és utána ollóval kivágnám, egy egész szoba megtelne. Miért, miért, miért, miértmiértmiért????

Szeretek itt lenni, szeretem a hegyeimet, Jocó azt mondja nem az én hegyeim, hanem a svájciaké, de én nem értek vele egyet. Ha valamit szeretünk, az egy kicsit a miénk is. Én minden reggel köszöntöm őket és beszélek hozzájuk. Apropó beszélgetés, van egy új barátom. Már nevet is adtam neki, Góniának hívom. Olyan óvatosan becsomagolva hoztam egész úton, imádkoztam, hogy ne pusztuljon el, hogy végül is az egyik tő a háromból megmaradt, amiért nagyon hálás vagyok. Gondolom kitaláltad, hogy egy Pelargóniáról van szó. Ja ha esetleg nem tudnád, mi gyerekkoromban úgy hívtuk, de sokan mások úgy ismerik, hogy muskátli. Muskátli van már az ablakon. Nekem gyerekkoromban a veranda és a tornác volt tele Pelargóniával. Szóval az az álmom, az egyik, ha majd tudom szaporítani, hogy a mostani kis teraszom tele legyen Pelargóniával. Egy kicsit a gyerekkoromat hozza vissza. Lehet, hogy őrült vagyok, de mindennap beszélgetek vele, igaz csak keveset, de alig várom, hogy újabb hajtásokat hozzon. Ja és utána kell, nézzek, hogyan kell ápolni.

Szóval Jocó is és Levente is azt állítja, hogy haza kellene, menjek, mert Erdély az én igazi otthonom. De mi vár engem otthon? Se munka, se egy komoly kapcsolat, se egy olyan lakás, vagy ház, amit szeretek. Itt legalább szeretem a tájat, a falut, a szomszédokat, még a munkatársaimat is pedig elég színes társaság, ami azt illeti. És vannak terveim. Ápolónő akarok lenni egy öreg otthonba. Segíteni szeretnék az öregeken, megismerni jobban a svájci kultúrát, elsajátítani jobban a nyelvet, sőt feltett szándékom, hogy újból előveszem az angolt és a franciát. Tele vagyok tervekkel. Lehet, hogy egyszer majd hazamegyek, de most még nem. Most itt van dolgom. Még nem tudom miért hozott engem ki ide Isten, de biztosan megvan a célja velem.  Majd csak megtudom.