Ne kérdezd, hogy vagyok, nem szeretem, amikor megkérdik: jaj, szia, hogy is vagy? Szarul, de közben mosolygok, és azt mondom, köszönöm jól vagyok. Azon kívül, hogy rohadtul egyedül vagyok nem is lenne baj. Az utolsó pénzemmel kifizettem a gázszámlát, azt a bazi nagyot, nem is tudom, hogy lett akkora és már nem sok maradt. A villanyt is kifizettem, de a közös költségre már nem maradt. Most az következik, de nem tudom. Valahogy egy helyben forgolódom és utálom azt, hogy banizni kell.

A tegnap azonban majálisoztam. Jó volt, nem volt semmi extra, buszoztunk, meg társaság meg minden, ott voltam én is a közösben és legalább nem ültem itthon és így is eltelt. Annával megint Istenről beszéltünk. Miért van bennem annyi MIÉRT? Szerinte már az is bűn, hogy miérteket teszek fel az Atyának. Hogy engedem meg magamnak, hogy kérdőre vonjam az ő döntéseit? Már bocsánat, de ezek a döntések az én éltemről szólnak. Nem tudom, kinek van igaza, de én már így fogok elkárhozni. Ha az Atya nem szán meg közben és nem nyitja fel jobban a csipámat. Tudni akarok, mindig is kíváncsi emberke lévén, már kis koromtól. Azt hiszem az első szó, amit megtanultam az volt, hogy MIÉRT?

Én nem érzem, hogy felelősségre vonom Istent, azzal, hogy rákérdek, magyarázza már meg nekem, miért történnek a dolgok velem?

A tanításon azt mondják, hogy Isten szeret minket, hogy ő mindent, amit kérünk, megad nekünk. Csak tudni kell kérni. Én már azzal is megelégszem, ha valamilyen módon megérteti velem, hogy mi a feladatom, ha megértem végre, mi a csudának kell, annyit harcoljak, annyit szenvedjek.

- Szeretsz szenvedni!

- Békét és nyugalmat szeretnék. Többet már nem is merek kérni, mert úgy érzem, úgy sem kapom meg, de legalább ne legyen bennem annyi düh, annyi fájdalom.

- Lehet, hogy az alázatot kell megtanulnod, az elfogadást?

- Jaj, nem tudom, nem tudom.

Szóval látod, ez vagyok én. Az örök lázadó, az örök nyugtalan. Unommmmmmmmmmmmmmm, már nagyon unommmmmmmmm.