A testbeszédben azt mondják, ha nyitott tenyérrel nézel az emberek felé, akkor a lelkedet nyitod. Akkor kevésbé vagy hajlamos rá, hogy hazudj, hogy becsapjál másokat és önmagadat. Én mindig azt hittem magamról, hogy egy őszinte ember vagyok, de lehet, hogy saját magamat is becsapom. Ezzel az írással is például. Azt hittem, hogy addig írok, amíg minden jóra fog fordulni. Tudod akár a mesékben minden jó, ha a vége jó. De nem lehet tudni mikor, lesz vége, minek lesz vége és kinek, vagy minek lesz jó? Annyi mindent akartam az életben és annyi mindenről le kellett mondjak. Azt hittem, hogy tehetek valamit, hogy az életemet olyannak formálom, amilyennek szeretném, azt hittem elég, ha példát mutatok és máris jó anya leszek, azt hittem.

Most már semmit nem tudok, csak azt, hogy lehet, hogy saját magamnak is hazudtam. Tudva vagy nem tudva becsaptam mindenkit. Neked írok, de lehet, hogy soha nem fogod olvasni a gondolataim, lehet, hogy nem is létezel. Csak én képzeltelek el, mint ahogy minden egyebet. Az is lehet, hogy én sem létezem, csak a fájdalom, de lehet, hogy az sem létezik.

Hiányoznak a gyermekeim, hiányzik az a két kisbaba, akiket átölelhettem, akiknek éreztem a babaillatát. Azt hittem van időm bőven, s rohantam dolgozni, hogy szép jövőnk legyen. Hogy legyen ház, legyen pénz és legyen minden, ami nekem nem volt. Lassan ötvenéves leszek és nem is éltem. Hol a jövőben ábrándoztam, hol a múltamat sirattam. Mindig szerettem tanulni, mindenre kíváncsi voltam mégis megbuktam, az életem színpadán buktam meg. Nagyon csúfosan. Gyerekkoromban a szüleim szeretetére vágytam, mindent megadtam volna érte.

Arra gondoltam, jó nem baj, ha a gyerekkorom nehéz, majd a felnőtt kor könnyebb lesz, majd lesznek barátaim, lesz egy igazi társam és lesz nagy családom, gyerekeim, rokonaim, minden. Lett is minden. Csak. Vagy inkább mondjam DE. A társam soha nem volt a társam, nem akart, nem tudott az lenni, nem tudom. Hogy ki volt a hibás már olyan minden. A gyerekeim felnőttek és nem lelem bennük örömömet, csak a gond és a bánat. Folyton szorongok, hogy vajon, hol van, vajon milyen bajba keveredik? Mint anya is csődöt mondtam. Nem tudom, hol rontottam el, de már nem tudom jóvátenni. Néha csak azt érzem, hogy elbújnék az egész világ elől. Vajon más szülő is így szenved? Másnak is vannak hasonló gondjai? Mit lehet tenni? Mit kellene tenni? Éveken át kerestem a segítséget, a megoldást, néha azt hittem jó úton járok, de végül egyik se bizonyult annak.

Siratom a fiam. Úgy siratom, mint aki elvesztette. Lélekben már nagyon rég elvesztettem.

Istenem, Istenem, miért tetted ezt velem???????