“Nyugtalan vagyok, nem kapom a helyem. Pedig mindent előre beterveztem, leírtam, bemagoltam és mégis. Nyugtalan vagyok, nem kapom a helyem. Akkor most mi van?
Amikor még naiva kisleány voltam szőke coffal és masnival a hajamban, azt hittem kétféle világ van, egy rossz és egy jó. Ha pedig nagyon törekszem, akkor a rossz világból átjutok a jóba és boldogan éltek, míg meg nem haltak, túl az Óperencián is túl.
Tudtam, hogy nem lesz könnyű, mert bár nem találkoztam a sárkánnyal, megvívtam azért a szívek harcát, minden kis simogatásért, minden kis ölelésért keményen megdolgoztam. Ingyen nem volt semmi, még akcióban sem.
Jöttek a lángolások, a nagy szerelmek, és én bár a könyv szerint jártam el, nagyokat estem pofára, mert a dolgok csak úgy megtörténtek, vagy egyáltalán nem történtek, hiába vártam.
Ha mindent az ész szerint cselekszel, elvárod, hogy az ész szerint, logikusan következzenek az összes axiómák, logaritmusok, és egyéb egyenletek, na most már jól összezavartam, mert magam sem tudom mi sül ki belőle?
Férjhez mentem, két gyerek, aztán a nagy strapa, nehogy a trendről lemaradjunk, legyen pénz, legyen karrier, azért is megmutatom, mindenkinek, hogy én érek valamit. Már rég nem a megélhetésről szólt életem filmje, de én még mindig begörcsölve húztam, na mit? Az Igát?
Amikor megismertem Mackómat (Mister Nagymenő), azt hittem révbe értem. Nagyon szeretett engem, kedvemet leste, akár a mesékbe. Hogy lehet az, hogy egyik napról a másikra minden megváltozik? Megváltozott minden, mintha 180 fokot fordult volna. Ha addig én voltam a legszebb, legkedvesebb, legokosabb, legszeretetreméltóbb, akkor azután már nem. A legek megmaradtak, de valahogy így… legutálatosabb, legmakacsabb, legrosszabb. Azt mondta, nem ő változott, én változtam. Lehet, nem tudom. Nem adtam fel, nem akartam elismerni, hogy ezt is elszúrtam, ez sem sikerült. Minden módszert kipróbáltam, voltam kedves, hízelgő, voltam erőszakos, fenyegetőző, voltam zsarolós típus, voltam morcos, meg síros, vagy aki száját összeszorítja. Csaltam, és csaltak engem is, voltam hűséges és hűtlen, vártam és hiába vártak rám, megmondtam, nem mondtam meg, szóval minden, ami benne van. Arra gondoltam meg kell változnom, akár a kaméleon, ha azt akarom, hogy elfogadjanak, szeressenek, értékeljenek.
Jöttek a rossz szavak, gonosz gondolatok és egymást martuk, ahogy csak bírtuk, majd én jobban megbosszulom, meglátod. Egymás húsában gyakran belemartunk.
Az ellenséggel egy ágyban, volt egy ilyen film, és én magamat láttam benne
De a harc sem tarthat örökké, az ember elfásul, elfárad, beburkolja magát valamivel, amiről azt hiszi, hogy védi. Falat húztam magam köré, láthatatlan nagy falat. Kívülről mindenki irigyelt, de én senkit nem engedtem a falon túl. Mosolyogtam, vidám voltam, de nem őszinte. Megalkottam a magam kis világát, ahol biztonságban voltak érzéseim, kifelé pedig a megfelelésnek alakultam, változtam. Ha elolvasod a verseimet, megérted miért szomorúak mind. A vágy ott lakott bennem, de én nem engedtem ki. Befásliztam a szívemet, nehogy megsértsék, közben nem vettem észre, hogy vérzik, a magány és egyedüllét döfte mélyen kését a közepébe. Van egy mondás: Az a baj, ha az embernek nincs árnyéka.
Egy napon arra ébredtem, hogy nekem nincs árnyékom, nincs saját akaratom, nincs egyéniségem, mert mindig azt lesem, másnak hogy tetszem, hogy jobb, és mégis. Hiába akartam tökéletes lenni, egyre boldogtalanabb lettem. Az ember, akit szerettem olyan távol került tőlem, hogy éjjel, amikor felébredtem és hallgattam, hogy szuszog mellettem, azt kérdeztem magamtól, ki ez az idegen, mit keresek én itt?
Akkor döntöttem el. Vissza akarom kapni a saját árnyékomat, úgy ahogy van, rosszul, csúnyán, tökéletlenül, de akkor is az enyém.
Az első lépésem az volt, hogy kezdtem tanulni magamat, elfogadni, magamat szeretni. Nem akarok többet megváltozni, nem akarok más lenni, mint vagyok, egyszerűen meg akarom tanulni, hogyan örvendjek a mának, annak, amim van, egy mosolynak, egy kedves szónak, egy baráti ölelésnek, mindennek.
Mackóm elé álltam és azt mondtam neki.
-Nem azért, mert nem szeretlek, nem azért, mert van valakim, hanem, mert más életet akarok élni, elválok tőled. Végre beszélni tudtam. Amikor már készen álltam, hogy mindent elveszítsek, amikor görcsös ujjaim már nem kapaszkodtak semmiben és senkibe, akkor éreztem, lassan belopódzik szívembe újra a remény. Ő is szenvedett ettől az állapottól, akárcsak én. Nem akar elveszíteni, nem lesz hozzám többé sem durva, sem paraszt, én leszek ezután az első, a legfontosabb az életében. Ezek az ő ígéretei.
Pár hete úgy érzem, álmodom. Tényleg megváltozott, és én is. Minden simogatást kétszer pótolom, én is akarom ezt az új szerelmet, szeretetet, vagy nevezd, aminek akarod. Nem álmodozom a lehetetlen után, nem vágyom többé az álmok birodalmába, hanem elkezdtem élni. Azt nem tudom, meddig fog tartani, de amíg csak tart kihasználom és hagyom, hogy a jó dolgok ellőmbe jöjjenek, mert igen is szükségem van rá, úgy érzem, jár ez nekem. Azt az egyet megtanultam, ha valaki nem tud engem elfogadni, hiába veszítem el az árnyékomat, hiába adom fel a saját egyéniségemet. Nem érdekel, ki mit mond rólam, nem érdekel ki, hogyan hiszi, én mosolyogni és szeretni akarok, és aki engedi, aki hozzám is jó azt én szeretem.
Nem akarom én Mackómat sem megváltoztatni, ha megváltozik azért tegye, mert ő akarja, ne értem, én is azt teszem.
Tudom, hogy az árnyékom nem tökéletes, tudom, hogy néha csúnya, kibírhatatlan, de én ragaszkodom hozzá. Mindennap tanulom elfogadni saját magamat, és hagyom, hogy a dolgok, emberek elérkezzenek hozzám, a jók is, a rosszak is, mert ez is benne van. De nem vagyok görcsös, és már nem kapaszkodom, lassan bontogatom a falat magam körül.
Boldog vagyok.”
Eddig szól a mese. És boldogan éltek, míg meg nem haltak. Ez kellene, következzen, a fenti írásom befejezéséül. De nem, sajnos nem ilyen egyszerű ez. Amikor írtam ezt a naplóbejegyzést, 2008.április 23 így is gondoltam. De aztán hamar rájöttem, arra, hogy ez csak egy újabb szerepjátszás. Nem is lett volna vele baj, mert az, hogy szerepeket játszunk, többé-kevésbé, minden ember ezt teszi, de amikor érzed, hogy mennyire hamis, akkor már bizony GÁZ. Nem tudtam már a régi lenni, én nem tudtam már szeretni. Igen a színfalak mögé láttam, és csak a jelmezek változtak meg, a többi ugyanaz volt. Nem is kellett sokáig várjak, hogy újból elővillanjon a báránybőrben bújt farkas foga. De én akkor már nem voltam rá vevő. Nem veszekedtem, nem kiabáltam, nem is szóltam semmit, csak egyszerűen engedtem, hogy elmenjen minden mellettem. Már nem lelkiztem,nem mondtam semmit. Ahogy teltek a hónapok, lassan minden visszazökkent a régi kerékvágásba. Azt hitte, csak egy kis hiszti volt ez is, és minden mehet tovább, mint régen. DE nem. Bátyusnak mondtam legelőszőr, hogy ezt már nem csinálom tovább.
- Ne válj el, tarts magadnak egy szeretőt, és meglátod minden rendben lesz.
Már szinte kimondtam, de aztán mégsem. Ha szeretőt tartok attól semmi nem változik meg, mert én nem elégszem meg a morzsákkal, nekem minden kell. Vagy semmi. Nem egyéjszakás kapcsolatokra, nem futó kis kalandokra vágyok, hanem egy igazi társra. Akinek a mindene lennék, és aki nekem is az az ember lenne, akire számítani lehet, akit szabadon és őszintén lehet szeretni. Akivel esténként beszélgetni lehet, vagy nagyokat hallgatni. Azt hittem, nem nagy dolgok ezek, de most már tudom, hogy bár nem a pénz hordozza ezt, mégis ezek a legnehezebben elérhető álmok. A férfiak 90%a hamarabb levetkőzik pucérra, mintsem a lelki kitárulkozást vállalná. Az nem férfias? Nem illő, hogy elmondjon mindent, vagy, hogy bizalmában fogadjon? Hát igen. Sokat tanultam én is, és lehet, hogy már nekem sincs olyan bizalmam amilyen volt. De akkor is felfogadtam, hogy nem zárom el magam, nem emelek falakat, mert hiszek benne, hogy egy napon rám talál, akinek pontosan én kellek, aki rólam álmodott, és aki le tudja velem élni az elkövetkező húsz, harminc évet.
