Boldog vagyok, pedig ma is fáradtan jöttem haza a munkából és sokszor nem értem miért vagyok én ott abban a gyárban, amikor többre lennék képes, és most nem az ego beszél belőlem, hanem igazén úgy érzem, hogy ennél többet is el tudnék érni. El is fogok, csak ki kell, várjam türelmesen. Mindennek megvan a miértje még akkor is, ha nem értjük, vagy ha csak egy idő után fogjuk megérteni. Isten minden léptemet vigyázza, nekem pedig mégis mindennap kétségeim vannak felőle.

Minden embernek van egy tragédiája, amit nem tud letenni, ami mindig elkíséri. Mint ahogy ragaszkodunk a fájdalmainkhoz, ugyanúgy ragaszkodunk a tragédiánkhoz is. A napokban két dolog foglalkoztatott különösebben. Az elfogadás és az elengedés. Elfogadni mindenkit olyannak amilyen és elengedni azokat az embereket az életemből, akik már nem tartoznak hozzám. Érdekes módón a tárgyakat könnyebben tudom elengedni, már nem ragaszkodom se pénzhez, se házhoz, se különösebben semmilyen anyagi vonzatú dologhoz se, de az embereket, azokat, akiket a szívembe fogadtam egyszer, valahogy azokat nehezebben engedem ki onnan. Pedig meg kell tennem, mert ez is egy feladat. Ez nem jelenti azt, hogy haragszom valakire, vagy, hogy bánatom kell, legyen. Egyszerűen csak szeretettel el kell engedni őket. Talán egy halvány félelem van bennem, hogy ha kiengedem őket a szívemből, akkor elfelejtem őket végleg és a felejtéssel egyfajta vesztességet fogok átélni. Pedig nem kell elfelejteni, bármikor lehet emlékezni, különösen a szép és kellemes emlékekre érdemes néha visszagondolni. Csak egyszerűen már nincsen semmi értelme hozzájuk ragaszkodni.

Az én tragédiám az írás. Imádok írni, mindig is írtam amióta megtanultam a betűket, nekem az írás egy terápia, azonban az egóm nagyon szenved, mert világéletében elképzelte, ahogyan nagy író válik belőlem és különbnél különb könyveket írok ez által meg híres leszek. Na de az volt a baj, hogy az idő csak telt és telt és én mindig a felkészülési stádiumban vagyok. Aztán arra gondoltam, hogy ez azért van, mert csak egyetlen könyvet írok, de az biztosan kasszasiker lesz, mert az a könyv megváltoztatja az egész világot. Aztán rájöttem a következő nagy tragédiára, éspedig arra, hogy soha senkit nem tudok, nem tudtam megváltoztatni, csak saját magamat.

Így aztán elkezdtem magamat változtatni. Már nagy változáson mentem keresztül, de tudom, hogy ez a változás halálom napjáig fog tartani. Az élet egy nagy kaland és ezért nagy kanállal kell enni. Az egyik legnagyobb változás az életemben az, hogy kezd nem érdekelni, hogy ki mit gondol rólam. Megtanultam azt, hogy úgysem tudok mindenkinek megfelelni. A legjobb, ha úgy élek, hogy nekem jó legyen. Ezt lehet akkor most önzésnek is nevezni, én nem így érzem. Azt gondolom, ha én jól érzem magam, akkor kifele is azt sugárzom, és ez a külvilágomra is jó hatással van. Vagy nem. Ezért aztán bemegyek a húsgyárba mindennap, én, aki már két éve nem eszem húst és elvégzem a fizikai munkát a zajban és hidegben, miközben elfáradok, de hogy ne legyek kedvetlen énekelek magamnak. Ahogyan egyszer egy öreg székely bácsi mondta, azért kell énekelni, hogy a lélek ne dohosodjon meg. Szóval a zajnak is van haszna, mert tudok énekelni magamnak, anélkül, hogy azt észrevenné bárki, vagy valakit is zavarna. Ezen kívül mindennap hálát adok, hiszen mégiscsak ott vagyok, ahol akartam lenni, és tudom, hogy mindennap közelebb visz a célomhoz, és nemsokára egy olyan munkahelyem lesz, amit igazán szeretni fogok, de addig is azon vagyok, hogy jól érezzem magam.

Ma pedig különösen jól érzem magam, hiszen holnapután utazom Dániába egy hétre, ugyanis szabadságon vagyok. Hello Dánia… jövök. J