Hello Kedves, ma magamról mesélek neked, kicsit szemérmesen, kicsit szemérmetlenül, és úgy ahogyan magammal beszélgetni szoktam. Tudom, hogy vagy, tudom, hogy létezel, jó volna egyszer találkozni is, de egyre kevesebb lesz reménységem. Álltam a tükör előtt meztelenül és néztem azt, aki visszanézett rám. Vajon ha látnál, milyennek látnál? Olyannak, mint én szemem, vagy másnak, szebbnek vagy csúfabbnak? A melleim még mindig szépek, de már érzem, ahogy múlnak az évek, még selymes a bőröm, de már itt-ott lóg a bőr, vagy talán a lustaságom bűnjele? Harcolnom kellene, szaladni többet, tornászni, jógázni, hogy feszesebb legyen, az izom a bőr, a test. De mihez viszonyítom? Mindig a viszonyítás a hibás. Luis azt mondja, nézd magad a tükörbe és kezd el szeretni magad. Hogyan tudjam szeretni magam, most amikor 20 évesen sem szerettem? Vagy szeretem? Mondom, mondogatom… szeretem magam, szeretem magam és pozitívan pozitívan. Tulajdonképpen nem is a testemmel van a bajom. Az igazi bajom az, hogy megint eltelt egy nap nélküled. Anélkül, hogy rád mosolyogtam volna, érezni a bőröd illatát, a simogatást, ahogy végigsimítasz a hajamon… a tekinteteddel. Nem tudom miért, de mindig is úgy éreztem meleg a tekinteted. Tele van szeretettel.

Mostanában sokszor kérdezem magamban………..ki vagyok?

De nincs válasz. Vagy vak vagyok és süket? Lehet, hogy nem látom a választ, vagy nem hallom.