Néha arra gondolok, minek is vannak érzéseim. Amikor szobalányként dolgoztam, egy ugyancsak gyönyörű helyen, este tizenkettőkor mentem haza egyedül és néztem a csillagokat. Egyedül én voltam az úton. Néha olyan fáradtan mentem haza, hogy még sírni se tudtam, pedig tele volt keserűséggel a szívem. A bánat olyan erős tud lenni, hogy erős fizikai fájdalomként éltem meg, éreztem, a mellkasom szétreped a nagy fájdalomtól. Igen, bizonyított tény, hogy a bánat miatt meg tud hasadni a szív. Ilyenkor a halál megváltás lenne, de nem akkor halunk, meg amikor akarunk. Arra gondoltam akkor, hogy milyen csodálatos helyen vagyok, és mégsem vagyok boldog, miért nem tudok boldog lenni? Talán ha nem gondolkodnék, ha gondolatok nélkül és érzések nélkül tudnám élni az életemet, talán sokkal boldogabb lennék. A pohár mindig félig van, és én arra kell, összpontosítsak, hogy milyen jó, hogy félig tele van és nem arra, hogy miért üres félig. Az élet már csak ilyen. Sokat dolgoztam a héten, sok volt a túlóra, itthon se tudtam megnyugodni, amióta a fiam velem van odalett a lelki békém. Nagyon fáradt vagyok megint. Nem tudom, hogyan tovább.