Ócska kis ribancok vagyunk mindannyian. Van, aki beismeri, van, aki nem. Néha akkorát tudok hajlongani egy jó szóért, egy mosolyért, egy kis elismerésért. Nem akarom többet ezt megtenni, inkább legyek rongyos koldus, de még az se, mert nemhogy kolduljak, de el se fogadom, egyszerűen, bezárom a lelkem és a kulcsát eldobom a legmélyebb kútba.

No, elég szentimentális voltam? Megsértettem Jocót, mert már ezredik szer mondja el ugyanazt a történetet és már k…. unom. Mert nem rólam és nem rólunk szól, hanem egy olyan nőről, aki már azt is elfelejtette, hogy ő létezik. Miért csinálja? És én miért csinálom? Miért aggódom a lelkéért, vagy egyáltalán érte?