Egyszer egy jól kereső apa úgy döntött, hogy elviszi vidékre 7 éves kisfiát azzal a céllal, hogy megmutassa neki, milyen szegény emberek is vannak, és hogy a gyermek meglássa a dolgok értékét, és felfogja azt, hogy milyen szerencsés családban él. Egy egyszerű falusi család házában szálltak meg, ahol egy napot és egy éjszakát töltöttek. Amikor a vidéki út végén tartottak, az apa megkérdezte fiát. -Nos, mit gondolsz erről az útról? -Nagyon jó volt apa! -Láttad, hogy némelyek milyen szükségben és szegénységben élnek? -Igen. -És mit láttál meg mindebből? -Azt, Apa, hogy nekünk egy kutyánk van, nekik négy. Nekünk egy medencénk van otthon, ők meg egy tó partján laknak. A mi kertünket lámpák árasztják el fénnyel, az övékére pedig csillagok világítanak.

A mi udvarunk a kerítésig tart, az övéké addig, amíg a szem ellát. És végül láttam, hogy nekik van idejük beszélgetni egymással, és hogy boldog családként élnek. Te viszont, és Anyu egész nap dolgoztok, és alig látlak titeket. Az apa csak fogta a kormányt, vezetett csöndben, mire a kisfiú hozzátette: a-köszönöm Apa, hogy megmutattad, hogy milyen gazdagok is lehetnénk.

Talán éppen ez a baj velem is, hogy nem azt látom, ami megvan, hanem mindig csak azon rágódom, ami nincs. Boldognak kellene lennem, mert egészségem, szép gyerekeim és egyik nap hozza magával a másikat, én mégis szomorú vagyok. Mindig olyanra gondolok, ami hiányzik.

Célokat kell, felállítsak, ideje összeszednem magam és arra összpontosítani, ami fontos, ami szükséges a mindennapokhoz. Például az, hogy erőm legyen dolgozni.