Ma nem írok levelet, többet nem. Egy darabig. Beteg vagyok, megfáztam és nagyon fáj a torkom, a fejem és szomorú vagyok. Arra gondoltam, hogy amikor beteg vagyok, még jobban érzem, hogy egyedül vagyok.

Annyiszor pereltem Istennel, annyiszor lázadtam, azért ami nekem jutott. Pedig tudom, hogy ezzel nem oldok meg semmit. Amikor el fogom tudni fogadni a sorsom, az egyedüllétet, a magányt, a betegségeket, a szomorúságot, akkor, talán akkor, már nem is lesz olyan súlyos az a batyu. Amikor nekifogtam ennek a naplóírásnak azt gondoltam, hogy beírok ide 1oo1 bejegyzést, és talán akkor már egészen más lesz minden, mint amikor elkezdtem írni. Csodálatos dolog írni, rögzíti a gondolatokat, érzéseket, a minap visszaolvastam egy pár bejegyzést, és őszintén mondom, már nem is emlékeztem rájuk. Nem jutott eszembe, hogy kire gondoltam akkor, annyira kitörlődött az eszemből.

Lehet, hogy semmi nem fog megoldódni ezzel az írással, de lehet, hogy minden meg fog változni. Pontosan ez benne a csoda, hogy magában hordozza a rejtélyt.

Lehet, hogy a végén megtalálom azt, amit, vagy akit annyi éven keresztül kerestem.

Most még a negyedénél, egyharmadánál vagyok, még nem tudom, hogyan fog alakulni. A fiaimmal is nap, mint nap történnek dolgok, néha csodák, máskor szomorúságok. Néha úgy érzem, összeroppanok, máskor meg mintha valaki, valahonnan erőt adna, szárnyakat, és újból és újból elindulok. Még nem tudom, hogy jó úton járok vagy sem, de imádkozom. Sokat imádkozom, hogy valaki, vagy valami segítsen nekem megtalálni a lelkem békéjét, a belső harmóniát.

Okoska mondta ma nekem, hogy Anya, ha végre boldognak látnálak, akkor én is boldogabb lennék. Ez azért furcsa, mert a legtöbbször érte, vagy miatta sírok.