Lejártak a vizsgák, de még nem tudom az eredményt. Nagyon izgulok, a gyomrom össze van szorulva, Istenem, mi lesz?

Az életem egyik nagy döntőpontja előtt állok, vagy sikerül, vagy nem, nem is merek arra gondolni, hogy nem.

Nehéz három évet tudok magam mögött, jó volna egy kis könnyebbség, jó volna, ha lassan alakulna az életem. Alakul, mert alakul, csak türelmetlen vagyok, ezért restelem is magam néha. Tudom, hogy én kell, változzak, mindennap igyekszem jobb lenni, igyekszem türelmesebb lenni, de néha elfáradok. Most két hét szabadság van, és azon agyalok, hogy minél jobban használjam ki.

Lehet, hogy megint neki fogok festeni. Az legalább megnyugtat.

Egy honapja eltemettem az Anyám, de még mindig nem tudok beszélni róla. Nem gondoltam, hogy ennyire fog fájni. Azok után, ami rosszat tett velem, azok után amennyi fájdalmat okozott nekem, nem gondoltam, hogy fájni fog. Nagyon fáj. Most már tényleg egyedül maradtam. Igaz, hogy itt vannak a gyerekeim, de ők még segítségre szorulnak. Igaz, hogy az anyámra se tudtam soha számítani, de a tudat, hogy volt egy anyám. Most már nincs. Ami igazán fáj, hogy nem adatott meg az utolsó nagy beszélgetés. Nem tudtam elmondani neki, hogy mindenek ellenére én mindig szerettem, és hogy soha nem tudtam megérteni, ő miért nem? Úgy ment el, hogy gyűlölet volt a szívében. Az utolsó szava is gyűlölet volt. Nem tudom kit gyűlölt jobban, magát vagy engem? Egy honapja, hogy eltemettük, még nem voltam a sírnál. Ideje kimennem és elrendeznem egy kicsit, a koszorúk eddig már elszáradtak. Azon gondolkodtam beszélek Bercivel, faragjon nekem egy fakeresztet, legalább annyi legyen a fejénél.