Miért írok? Annyiszor feltettem már magamnak ezt a kérdést. Kell nekem írni? Van valaki, akinek szüksége van a soraimra? Amikor alaposan elgondolkozom, rájövök arra, hogy igen. Valakinek nagyon nagy szüksége van arra, hogy én írjak. Valaki úgy érzi, hogy ez az írás gyógyítja az ő lelkét. Blablabla, mondanád erre. Igen, én is sokszor mondom. Tudod, az évek során meg tanultam nem másokon nevetni, hanem velük nevetni, nem másokon nevetni, hanem magamon. Néha teszek olyat, hogy más talán elszégyellné magát, és mélyen magába ásná, hogy nehogy valaki rátaláljon. De én nem. Én eléveszem és kidobom magamból. Akár a szavakat. Aztán amikor már valahányadszorra körbeforgattam magam előtt, akkor elkezdek jó ízűen nevetni. Istenem, Istenem, nem hiszem el, hogy ezt én tettem. Amikor már én is nevetek magamon, akkor már nem érdekel, hogy ki hogyan látja. Mindenkinek más szemüvege van, mindenki másképpen lát. A föld jegyében születtem, hajlamos a befelé fordulásra, a pesszimizmusra. De tudom, hogy nyitnom kell. Egész életemben nyitottam. Kaptam a pofonokat, és mégis. Valahogy nem felejtettem el, mosolyogni. Nagyon szeretek mosolyogni. Vannak titkos kis játékaim. Neked elmondom, mert tudom, nem mondod el senkinek. Az egyik ilyen játékom az, hogy lássuk kis mosolyog. Megyek az úton, felemelt fejjel, és próbálok mindenkivel, aki velem szembejön szembenézni. Közben mosolygok, és szeretetet küldök felé. Működik. Ha hiszed, ha nem, működik. Próbáld ki te is. Az emberek 90%a visszamosolyog. Sőt a szemükben felvillan a kérdés:

-Miért mosolyog? Honnan ismer engem?

Szinte önkéntelenül mosolyognak vissza. Látom, ahogyan az arcuk egy percre felderül. Képzeld el, milyen lenne, ha nap, mint nap valaki eljátszódná ezt a játékot.

Kaptam a Youtub-on egy érdekes videót. Szabad az ölelés.

Egy férfi megy az úton és egy nagy táblát fog a feje felett. Szabad az ölelés. FREE HUGH. Az elején sokan megnézik, és látszik rajtuk, hogy kissé megrökönyödnek. Ilyenkor előjönnek a kérdések.

-Miért ölelnék meg egy ezer idegen embert? Meg van bolondulva?

Hát igen drága barátom. Mikor a szeretteinket is elfejtjük megölelni akkor bizony furcsának tűnhet mindez. Pedig egy ölelés, nem a szexet kellene eszünkbe juttassa, hanem a szeretetet. Mindnyájan Isten gyermekei vagyunk, és éhesek a szeretetre. De ahhoz, hogy kapni tudjunk, meg kell tanulni adni. Kérdem én tőled? Meg tudnád tenni azt, hogy kimész az útra és az első veled szembe jövő embert, megöleled? Hát nem. Hogy miért?

Mert mérlegelsz. Ha az az ember nem szimpatikus, mi van, ha éppen egy koldus?

De mi van, ha éppen a főnököm lesz az. Azt fogja gondolni, hogy… És hadd ne soroljam tovább. Pedig csak egy szimpla ölelés. Semmi más. Mégis, mennyi mindent bel tudunk magyarázni. De ha tovább nézed a videót, akkor már látod, hogy igen is vannak bevállalósak. Többnyire a fiatalok. Vannak páran idősebbek is, de már kevesebb. A fiatalok még tudnak játszani. Kacagni önfeledten. A gyermek még él bennük, és önfeledten tud játszani. Sokszor megkérdem. Hol van az a kislány, aki még hitt a mesékbe, aki tudott kacagni, csengő hangon, akár egy angyal?