Szia kedves!-mondanám, ha tudnám, hogy olvasod soraim, de nem tudom. Rég nem írtam semmit, pedig az élet nem állt meg, az élet pörög, mindig pörög. Vannak jó napok és vannak kevésbé. A Mester azt mondja, csak a jó napokra kell gondolni. Könnyű neki, mondanám, de tudom, hogy ő is viszi a maga csomagját.

Jól vagyok. Túl a vizsgákon, és köszönöm neked Uram, mert sikerültek, mind sikerült. Volt, ami tízessel volt, ami kevesebbel. Nem számít a jegy. Az számít csak, hogy megcsináltam, és ez boldogsággal tölt el. A nehezén túl vagyok, mondanám, de mindig az a nehéz, ami ezután következik. Jövő héten lesz még két vizsgám, mert én kis torkos, telhetetlen nem egy iskolát végzek, hanem kettőt. De örülök, hogy lassan ezen is túl vagyok. Tudod most a legnagyobb gondom az utolsó vizsga. Ha az sikerül ősztől taníthatok. Milyen elgondolkoztató. Egész évben keményen tanultam, hogy legyen egy munkahelyem, ahol esetleg megkapom a minimál bért. De jól van, úgy van jól, ahogy van. Isten megsegített engem mindennapjaim nehézségeiben. Pedig én nem mindig hittem benne. Voltak napok, amikor még a létezésében is kételkedtem, voltak napok, amikor lázadással volt tele a lelkem. Exem kijelentette, hogy ha elváltam a gyerekekre is legyen gondom, és amennyire lehet, őt minél kevesebbet zaklassuk. Én ugyan nem zaklatom, de a gyerekeim még elmennek hozzá, ha másért nem is, pénzt kérnek. Ettől meg nagyon kiakad, és kiabál rájuk, meg engem szid, de már nem izgat. Úgy jártam én is, mint a székely bácsi.

Még mindig egyedül vagyok, vannak ugyan ilyen-olyan hódolóim, akik melegen és hidegen ajánlják a szexet nekem, de valahogy egyik sem mozgatja a fantáziámat. Érdekes ez a mai világ. Mindenki szexelni akar, de senki nem akar szeretkezni. Lehet, hogy én maradtam ódivatú. Hiába, na, nem fogok már megváltozni holmi jött ment szeretőjelöltek kedvéért sem. Kezdem megszokni ezt a helyzetet, kezdem elfogadni. Találok mindennap valami szépet az életemben és adódik mindennap szomorúság is, de erről még csak beszélni sem akarok. Okoskám ki-kiüti a biztosítékot még most is, igyekszem uralni a helyzetet, igyekszem uralkodni magamon, néha azonban nagyon neki keseredek. Ha lejárnak a vizsgáim azt hiszem, elmegyünk egyet a hegybe, legalább 5-6 napra. Vagy kitudja. Lassan mindenkit kiengedek a szívemből, lassan megtanulom, hogy senkibe sem kell kapaszkodni. Az élet telik és múlik, az emberek jönnek és mennek. Én is megváltoztam, sőt mindennap változom. Öregebb leszek, okosabb és türelmesebb.

Mindennap történik valami. Van úgy, hogy fáj és sírok, van úgy, hogy kacagok, az élet pörög. Azt mondhatnád, miért panaszkodom akkor, hiszen minden rendben van. Hát még nincsen rendben, még sok olyan történik velem, hogy nem tudom elfogadni, de azért mondogatom, és addig mondogatom, amíg el is fogom hinni.

Mért írok? Mért írok, kinek írok és mi célom vele? Csupa kérdés mostanában az életem. Harcolok, mindig csak harcolok. Az életem egy sorozat harc. Néha azonban úgy érzem, nem is harc, hanem valami egészen más. Olyan az egész életem, mint egy Mókus kerék. Forog, forog, és miközben azt hiszem, hogy mérföldeket tettem meg, csak egy helyben topogok. Csak az idő telik, a színfalak változnak, de minden egyéb ugyanaz. Olyan okosnak hiszem magam, olyan megfontoltnak, miközben csak azért küzdködöm, hogy kiteremtsem a mindennapi kenyeret.

A gyermekeim? Hát nem, nem változtak meg ők sem, csak nagyobbak lettek. Okoska már akkora, mint én, sudár nagyfiú, Kincsem, pedig még nagyobb, mint én. Nőnek, mint nyárban a nap, és én még mindig azt hiszem, hogy nevelni tudom őket. Nem én nevelem őket, hanem ők nevelnek engem. Az utca, a barátok, a társadalom neveli őket. Okoska most is azt tesz, amit ő akar. –senkit sem vesz figyelembe. Ha esetleg sírni lát, akkor még ő van felháborodva. Nem tudom, egyszerűen nem tudom, mit tegyek vele? Senki nem segít rajtam, néha még az Isten is elhagy. Segítséget kértem már mindenkitől, de szavaim fületlen falakra találtak. Egy férfire van szüksége, egy férfire, akire fel tud nézni. Az apja elhagyta, nem érdeklődik sokat felőle, és amikor itt van, akkor is inkább feszültséget teremt.

-Neked kellett, te akartad. A felelősség a tied!

Igaza van, nekem kellett a két gyerek, ezek szerint neki nem is kellett.

Ha az apjától nem kaptam segítséget, azt hittem, hogy majd a papok segítenek? Ahogyan Jézus idejében is ők voltak a farizeusok, most is ugyanúgy vannak. Kevés közöttük, aki igaz szívű, és én még azokkal sem találkoztam. Én csak farizeusokat találtam magam körül.

Mit vár el tőlem?

Amikor egy pap ezt kérdi tőled, akkor csak annyit tudsz mondani. SEMMIT.

Mit is várhatnál el?

A papok és a tanítók, kellene, legyenek a nemzet nevelői. Hát igen, felállnak a szószékbe és menydörgő hangon, felemelt kézzel mennydörgik el, hogy és hol hibázunk, miközben ők nagyokat esznek, isznak és mindenféle testi örömöknek áldoznak.

De ki vagyok én, hogy ítélkezzem felettük? Nem, nem fogok többet kérni senkitől semmit, és akkor nem lesznek ilyen gondjaim. Igaza van Pótmamának. Én azt hittem, hogy nekem van igazam, de egyre inkább azt látom, hogy ebben a világban neki van igaza. A nagy szöveg, a maszlagok csak arra valók, hogy irodalmi műveket írjunk belőle, a valóság meg arról szól, hogy tanulj meg a farkasok közt élni. Vagy farkassá válok, vagy széttépnek és kiközösítenek.

Meghalt a bizalom.

Velem van a baj. Túlságosan átlátok az üvegen, túlságosan átlátok a gondolatokon, cselekedeteken, és néha ez is baj.

Nagy rejtély ez az élet, nagy rejtély, bárhogyan is cselekedsz, úgy van jól, ahogy van. Miért nem a boldogságot vonzom be? Miért mindig csak a fájdalom, a panasz, a kellemetlen dolgok?

Minden reggel, amikor felkelek, felfogadom, hogy mától más életem lesz, és este, amikor lefekszem, csak azt érzem, hogy ez a nap is ugyanúgy telt el, mint a többi.

Mondanám azt, hogy hiányzol, de már azt sem merem mondani, mert akkor a hiányodra koncentrálok. Mondanám azt, hogy hiányzik a szeretet, de talán nem is tudom, mi a szeretet? Annyi minden szép és jó van az életemben, és én mégis a hiányokon rágódom, mint kutya a csonton, ami már fényes, és régen volt, még mindig, még mindig, még mindig nem akarom elengedni. Még mindig jutnak eszembe dolgok, képek a múltból, és nem tudom elengedni. Pedig már régen nem kéne, fájjon, régen nem kéne semmit, jelentsen. Még mindig azon töröm a fejem, hogy miért és hogyan történhetett meg, pedig már nem is történet, hanem történelem.

A tegnap beszélgettem egy férfivel. Hívjuk úgy, hogy Kukac.

Én bizonygattam, hogy vannak jó dolgok, az életben, ő bizonygatta, hogy nincsenek. Annyira elszomorított, mert az a tény, hogy amikor semmi gondod-bajod, akkor gyártasz magadnak, annyira tisztán látszódott nála, hogy szinte visított belé.

Kukacnak mindene megvan, amire szüksége van. Nem gazdag, de nem szegény, azt tesz, amit éppen akar, ha akar, dolgozik, ha nem akar, nem, mégis állandó letargiában szenved, mert, hogy neki nincs szerencséje a nőkkel. Miközben a másik szavával elárulja, hogy nagyon sok barátnője volt már. Pontosan ez a baj, hogy sok volt. Akinek sok van, annak nincs jó, csak sok. A jóhoz, idő kell és türelem. Bármilyen kapcsolat időt és türelmet igényel, és az embereknek nincsen sem idejük, sem türelmük. Ahogyan a papnak nincs türelme engem meghallgatni, ahogyan a tanárnak, nincsen ideje a gyermekemre, ahogyan az apjának nincsen türelme rá, úgy senkinek nincs türelme egy másik emberhez. A türelem, a türelem elveszett, odalett.

Na megyek, mert már lassan nekem sincs türelmem írni!