Szombat van, fújj a szél, az ajtóm alatt ujjnyi rés, attól olyan hangot ad a szél, mintha vámpírok járnának a házban. Egyedül vagyok önmagammal, próbálom szeretni, de valamiért nem megy. A bánatháj körbevonta a derekam, már azért sem tudom szeretni testem, de azért elvárom, hogy más szeresse. Elvárnám. Olyan üresnek érzem magam. Olvasom Tolle könyvét, de már az sem segít. Meghalni volna kedvem. Tolle azt mondja, pusztítsuk el magunkban az ént, s akkor felszabadulunk. De nem öngyilkosságra gondol, hanem egyszerűen addig figyeled magad, amíg az ego megadja magát. Évek óta beteg vagyok. Harcolok magammal, de már kezdtem belefáradni. Istent sem tudom már kérni. Annyit könyörögtem és nem érzem, hogy csak egy kicsit jobb lenne a sorom. Mint amikor lemerülsz a víz alá és még a hullámok is magasan összecsapnak feletted. Nem érzem, hogy szabadulni tudnék innen. Tudod, mit kéne, tegyek, de nem fog semmi. Olyan kell legyek, mint egy robot, talán akkor megnyugszom. Nem akarok több érzéseket. Nehéz az életem, nagyon nehéz. Sodródom az árral, nincs mibe kapaszkodni. Olyan naiv vagyok, olyan kis buta. Azt hiszem, hogy az emberek jók, azt hiszem, hogy ha én jó vagyok valakihez, akkor az is jó hozzám, és így sokan csak kihasználnak. Nincs erőm, érzem, hogy lassan elfogy az erőm.

Nem jó, hogy ilyen gondolatokat írok le, tudom, hogy nem jó, de mit tegyek? Ezek is az én gondolataim. A bánat körbeölel és én már nem ellenkezem. Hazudnék, ha azt mondanám, nincs jó az életemben, mert történnek csodás dolgok is, de hamar elmúlnak, és visszaáll a szomorúság és magány.

Lusta vagyok, húzom, vonszolom magam, pedig tudom, mit kellene tennem, de nem akarom megtenni. Szeretném egyszer, legalább egyszer azt érezni, hogy más gondoskodik rólam. Hogy leveszi vállamról a terheket és segít nekem. Tudom, hogy mindez illúzió, tudom, hogy világ életemben én gondoskodtam magamról, sőt most már másokról is én gondoskodom, de azért jó néha eljátszani a gondolattal. De az is lehet, hogy egyáltalán nem jó. Az élet nem habos torta, az élet kegyetlen és szép. Szeretnék sokat nevetni, szeretnék boldog és önfeledt lenni, de nem tudok. Egyszerűen nem tudok. Kifelé nézek, és mástól várom az életemben a csodát. Lehet, hogy pontosan ez a baj. Kértem Istent, hogy segítsen, kértem, hogy küldjön nekem valakit, akit szerethetek, aki szeretni tudna engem is. Nem küldött. Nem tudom, miért, de nem hallgatta meg kérésemet. Nehezemre válik, de mégis elfogadom. Bele kel törődnöm a változtathatatlanba. Mi van, ha azt választottam ez életemben, hogy a magányt, az egyedüllétet kel megtapasztalnom?

Nem akarok többet harcolni, nem akarok még azért is lenni. Hagyom, hogy az élet úgy folyón, ahogyan medre van. Rábízom magam a sorsra, én csak a dolgom teszem. Amit kell, amit elvárnak tőlem az embertársaim. Megpróbálok a mostban élni, és nem félni a haláltól. Megpróbálok méltó módon elviselni a rám bízott terheket. Nem akarok többet ellenkezni sem, nem akarok csak azért is lenni.

Az életben a legnagyobb dolog megtanulni az alázatot.

És most megyek, várnak a teendőim.