Amikor gyerek voltam két dolog akartam lenni. Tanító néni és író. Ha jól belegondolok furcsa humora a sorsnak, mert azt is mondhatnám, hogy igen, mindkettő megvalósult, de ugyanakkor azt is mondhatom, sajnos egyik se vált valóra. Igen az Úr néha jókat múlat rajtunk, vagy velünk? Miért is mondom, hogy mind kettő valóra vált? Hát vegyük sorba. Volt egy rövid időszak az életemben, amikor egy iskolában tanítottam. Akkor végeztem az egyetemet és helyettes tanárként felvettek. Talán azt a munkámat szerettem a legjobban. Alig voltam 24 éves, és osztályfőnök lettem egy szakközép osztályban. Víz-gázszerelő szakmában, a fiúk közt volt olyan, ha mellém állt szinte fejjel volt nagyobb, mint én. És képzeld el, csupa fiú. Mégis szerettem, és azt hiszem ők is szerettek engem. Magyar gyerekeket tanítottam, de abban az évben még törvény volt rá, hogy a szakmát románul kell tanulni. Ha érti a gyerek, ha nem. Így aztán keményen kellett készülnöm minden órára, ugyanis két nyelven kellett leadnom az anyagot. Először elmagyaráztam magyarul és lerajzoltam a fontosabb technikai rajzokat, aztán röviden lediktáltam románul és közösen megtárgyaltuk azokat a szavakat, amiket nem értettek meg a fiúk, ezek többnyire szakszavak voltak. Hogy, hogy nem, mindig színessé tudtam tenni az órákat. Mindig jutott idő valami másra is. Néha a fiúk olyan kérdésekkel jöttek, hogy éreztem, most próbálnak falhoz állítani, de mindig kihúztam magam a csávából.

• Fiúk, én nem vagyok lexikon, és nem vagyok tökéletes. Igyekszem valamit átadni nektek az én tapasztalatomból, de megtörténhet, hogy valami olyant kérdeztek, amire nem tudok válaszolni. Azt azonban meg tudom ígérni, hogy utána nézek, és következő órán jövök a magyarázattal.

Kellett is alaposan készüljek, de szerettem, az egyetemen tanítják az elméletet, ami nem mindig egyezik meg a gyakorlattal. Volt, hogy megkerestem a mestereket az iskola műhelyben és megkérdeztem, ha valami nem volt elég világos. Soha nem dolgoztam esztergapadon, de el kellett magyarázzam a fiúknak, hogyan működik. Így aztán megkértem az egyik mester kollégát, mutassa meg nekem, hogy lássam is, mert az elmélet nem elég. A mester kedves volt és hosszasan válaszolt kérdéseimre, ő az egyszerű mester oktatja a mérnöknőt. De engem ez egyáltalán nem bosszantott, a lényeg az volt, hogy tanultam. Egész életünkben tanulunk. Sajnos rövid ideig tartott ez a tanítás, pedig az igazgató megígérte, hogy véglegesítik a posztom, ha maradok. Az apósom lebetegedett és haza kellett menni, közelebb hozzájuk, ha baj van kéznél legyünk. Az új városban pedig már nem sikerült a tanügyben maradni. Utána évek múlva még megpróbáltam, de az már egy másik sztori. Attól még tanító maradtam, mindig úgy érzem, ha valakinek valamit meg kell mutatni vagy tanítani ez az, amihez értek. Gyerekkoromban nagyon szerettem a matematikát. Amikor nem volt elég a fizetés, mindig tartottam otthon órákat gimnazista gyerekeknek. Sikerélményeim is voltak, amikor jó jegyeket kaptak, vagy sikerült tovább jutni valamelyik iskolába. A másik vágyam az, hogy író legyek. Hát nem lettem hivatásos író, azt hiszem, nem tudnék megélni belőle, de írok. Nekem az írás terápia. Kiírom magamból a jót is a rosszat is az örömöt is a szomorúságot is, mindent. Olyan vagyok, mint a néhai lány a mesében, vagyok is, meg nem is. Ma már nem is bánom, hogy nem lettem egyik se. Mindkettőt kipróbáltam és hiszem, hogy amikor csak tehetem tanító vagyok. Talán, majd ha lesznek, unokáim vagy soha nem lehet tudni. Az ember nemcsak akkor tanító, ha az iskola zárt körében ügyködik, és ami az iskolát illeti, elég rossz véleménnyel vagyok mostanság róla. Ott minden zajlik csak tanítás, nevelés nem.

Egyszer valaki, akitől sokat tanultam, azt mondta volt nekem.

Több féle lélek van, de általában három kategóriában lehet őket sorolni. Na, jó, attól függően, hogy mihez viszonyítjuk őket. Az egyik fajta az, aki kiválasztja mi az amit ebben a leszületendő életében meg akar élni és azt bevállalva leszületik. Egy bizonyos cél, egy bizonyos lecke. Azt átéli, megéli, aztán passz. Ha sikerül tovább lép, ha nem ismétel. Ezekből a lelkekből van a legtöbb. A második a lusta lélek, aki csak azért akar leszületni, hogy még egy kicsit élvezhesse az életörömöket. Biztosan ennek is megvan a célja, de ilyenek azok az emberek, akiknek soha nincs céljuk, soha nem aggodnak a holnapért, csak úgy elvannak, és jól érzik magukat, többnyire, vagy ha nem akkor panaszkodnak, de nem tesznek érte. A harmadik a telhetetlen lelkek. Ők mindent meg akarnak egy élet alatt oldani, az anya gyerek kapcsolatot, a félresikerült házasság kapcsolatát, a tudást, a szakmákat és valósággal habzsolnak. Annyi mindent bevállalnak, hogy aztán sokszor úgy érzik, nem bírják, szakadnak meg, de úgyis ragaszkodnak a megéléseikhez. Mindent átélni, mindent megnézni, mindent megtanulni, és egyszerre lenni mélyen és hosszan. Szinte lehetetlen. Azt hiszem, én egy ilyen lélek vagyok. Sajnos. De lehet, hogy pontosan azt kell, megtanuljam, hogyan engedem el mindazt, ami már nem tartozik hozzám. Nem tudom, miért kellett annyi szakmát megtanulnom, ha nem is használom őket, miért kellett annyi harcot megvívnom, ha utána mindent újra kezdek? Szóval, ha engem meg akarsz érteni, hát elárulok egy titkot. Nem fog sikerülni. És tudod miért? Mert néha még én sem értem magam. Na, jól elkalandoztam ugye? De visszatérve a kezdethez. Mi leszel, ha nagy leszel? Ha nagy leszek, repülő karosszék leszek, és minden copfos kislánnyal, aki belém ül, olyan helyekre repülök, amiről még csak soha nem is álmodott. Ha nagy leszek, a felhőkből fogok neked ágyat vetni és elbújok köztük, hogy meglessem, ahogy alszol. Ha nagy leszek, talán egy olyan zene leszek, amelyik mindig ott szól a szívedben, mint azoknak a vad és primitív embereknek, asszonyoknak, akik így várják gyerekük születését. Ha nagy leszek, az a szellő leszek, aki minden olyan arcot végig cirógat, amit senki se simogat. Ha nagy leszek…. hagyjál már, mit tudom én, mi leszek…leszek én valaha nagy?