Voltam Zürichben, mint mindig, most is jó volt, sétáltunk, beszélgettünk, vendéglőben voltunk és moziba. Kicsit zavar az, hogy a vendéglőt mindig ő fizeti, de nem akartam most ezen hosszasan vitázni. Mindig azt vágja a fejemhez, ha majd én is többet keresek és blabla…
A film érdekes volt, tetszett… a lélekről és a testről. Nem, fordítva a testről és a lélekről. Ez volt a címe, állítólag díjat is nyert a Berlini filmfesztiválon.
Van már annak 25 éve, hogy nem voltam moziba. Jó érzés volt a nagy vászon előtt ülni. A film kicsit rázósan indult, mert egy vágóhídon zajlik a forgatás és közben teheneket vágnak le és dolgoznak fel. Mindenütt vér volt. Na, az elején az kicsit zavart, de aztán a mélységre koncentráltam. Érdekes szerelem szövődik, egy mérnők, aki az egyik karjára béna és az újdonsült orvosnő, aki gyerekkora óta pszichológushoz jár, mert viselkedési zavarban szenved. Mindkettő okos és mégis kicsit mindkettő béna egy normális kapcsolathoz. De ami a legfurcsább álmukban mindig találkoznak. Állat képében. Lehet, hogy egyfajta lelki társak?
Nem tudom, de mindenesetre jó a film, érdemes megnézni, van benne humor is meg mély mondanivaló is, mindenki megtalálja magának azt, amit.
Amikor Angyal meghalt, 13 éves voltam és akkor fogtam először neki írni. Számomra az írás terápia volt. Néha ugyan arról álmodtam, hogy egyszer majd híres könyveket írok és mindenki olvassa, és szeretni fogják és híres leszek. Mindenkinek vannak álmai.
Amikor ennek a blognak nekifogtam azt éreztem, ha kiírom magamból a keserűséget, a gondjaimat, akkor valahogy megoldódnak azok. Talán valakit találok, aki segít, vagy én rájövök, hogyan csináljam. Sajnos ez az egész csak önámítás volt. Senki nem érkezett el hozzám, hogy segítsen és már nem is hiszem, hogy fog. Vannak dolgok, akárcsak az áruknak az üzletben, amiknek egyszer lejár a szavatosságuk. Ha az ember nem talál magának társat, amíg fiatal, már szinte semmi esély rá, hogy vénen, ráncosan, sok megrögzött hibákkal együtt, még rátaláljon arra, akit el is tud fogadni, aki el tudja őt is fogadni, sőt még az a valami rózsaszín felhő, amit szerelemnek hívnak az is extra legyen. Legyünk reálisak. Azt nem mondom, hogy felesleges volt ez a sok írás, terápiaként jó volt, kiírtam magamból, olyan sokan nem olvasták, ezért merem remélni, hogy visszafordíthatatlan kárt nem okoztam senkibe. De a gondjaim most is megvannak, a kis fiam lassan 20 éves lesz, de nem akar dolgozni, éjjel nem tud aludni, sétál, filmet néz, olvas, internetezik, amikor megengedem és nappal egész nap alszik. Itt van velem, de hogy meddig és hogyan tovább azt se tudom. Nincsen itt semmi. Se állása, se biztosítása, se iskolája, se nyelvtudása, és már belefáradtam, hogy mondjam. Nem mondok semmit, így nagy csend van, én élem az én életem, ő az övét. Néha arra gondolok, nem is tudom kicsoda ő? A fájdalom is tompul, mert nem lehet kibírni, hogy mindig egyforma intenzitással fájjon. Néha fellángol, néha még titkon elsírom magam, néha még sajnálom is magam, de aztán mély levegőt veszek, és úgy teszek, mintha minden rendben lenne. Mi értelme ennek a nagy spirituális életemnek, ha nem tudok rajta segíteni?
Na, szóval, lassan elbucsuzom, lehet, hogy ritkábban fogok írni, az is lehet, hogy egyszer csak úgy, búcsú nélkül elmegyek, ahogy a volt férjem, Mister Nagymenő is elment ebből az árnyékvilágból.