Mindenki azon nyafog, hogy Világ válság van. Amióta Amerikában beütött a krakk, és az ingatlan piacok összeomoltak, mindenki a válságról beszél. Az igazi válság azonban ott van a szívünkben. Nem bízunk már senkibe, nem akarunk szeretni sem, de azért vágyunk rá, mert persze, hogy jó érzés, de majd ha…

Azon gondolkodom, miért vagyok olyan gyarló? Mert az vagyok, de valahogy nem is zavar. A tíz parancsolat minden egyes részét megszegtem már, és mégis. Reménykedem, hogy megbocsátást nyerek, és hogy szeretve vagyok. Ma az jutott eszemben, hogy LOPTAM. Igen loptam. Veled nem történt meg? Te nem loptál soha semmit? Mert ha azt mondod, hogy nem akkor tudom, hogy hazudsz. De a hazugságról máskor beszélünk. Most maradjunk csak ennél. Ne lopj. Hányadik parancs?

Érdekes, beütöttem a keresőbe és mindent kiadott csak magát a tíz parancsot nem. Ezért elévettem a Bibliát és ott néztem meg:

De végül megkaptam.

http://uj.katolikus.hu/lelkiseg.php?h=20

 

Az első parancsolat ellen akkor vétettem, mikor fájdalmamban megtagadtam az Urat. Ha megengedte, hogy újból elveszítsem azt, akit szerettem, ha az imáim nem hallgatattak meg, akkor minek szeressem az Urat. Megtagadom, és nem fogadom el. De aztán rájöttem, hogy én kicsi vagyok és tehetetlen, és nekem van szükségem leginkább az Istenre és csak azután neki énrám. Magamat büntettem azzal, hogy őt megtagadtam. Jézus meghalt azokért, akik leköpték és megölték, és mégis mit mondott akkor is?

Bocsáss meg Uram, mert nem tudják, mit tesznek. Isten nekem is megbocsátott, mert tudta, hogy a szenvedés elvakított, és a düh. A harag, ami mindig rossz tanácsadó.

A második parancs ellen vétettem, amikor meggondolatlanul káromkodtam. Ugyancsak a düh ragadtatott magával, és én elveszítettem a józanságom és ítélőképességem.

A harmadik parancsot sokszor megszegem ma is. Van úgy, hogy nem pihenem ki a vasárnapot, van úgy, hogy nem megyek el a templomba, de most már megbocsátottam ezt magamnak, mert tudom, hogy a legnagyobb templomom én vagyok a lelkemnek, és amíg szeretem testemet és ápolom, és szeretettel gondolok rá, addig bárhol lehetek, imám meghallgattatik. És, hogy őszinte legyek, soha nem tudtam igazán szívből imádkozni a templomba. Vagyis tudok, de csak akkor, amikor felmegyek Csiksomlyóra és misén kívül, bemegyek, és a csendben elbeszélgetek a belső Istenemmel. Csodálatos hely, ha még nem voltál ott, én szívből ajánlom, hogy menjél el. De ne búcsújáráskor, amikor nagy tömeg és nagy szertartás van, hanem egy szürke hétköznap, amikor alig vannak páran a templomba. Bemész és leülsz a hátsó padokban, hogy senki ne figyeljen rád, és akkor melléd, ül Isten és beszélgethetsz vele. Mert a csend a legjobb időszak arra, hogy imádkozzál.

A negyedik parancs ellen is vétettem, nem egyszer. Lázadtam sokszor, miért kell én, tiszteljem anyámat, amikor ő nem tisztelt engem? Miért kell tisztelettel, gondoljak az apámra, amikor ő otthagyott engem és soha nem érdeklődött irántam? Sokáig nem értettem meg, hogy a harag és a düh, mekkora kárt okoz bennem. De megbocsátottam nekik, mindkettőnek. Már nem gondolok rájuk haraggal. Anyámat szeretem, tulajdonképpen mindig is szerettem. Ezt csak most értettem meg. Azért dühöngtem, azért haragudtam rá éveken át, mert nem találtam viszonzást benne, és azt gondoltam, hogy ha én szeretem, akkor nekem is jogom van rá, hogy ő szeressen engem. A szeretet felette áll mindennek. Nem volt az igazi szeretet. A mostani szeretetem igazibb, mert már nem lázad, nem haragszik, csak egyszerűen van. Az apámat, pedig elengedtem. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy szeretem, és tisztelem. De az is már nagy szó, hogy nem haragszom rá. Az évek fájdalma fásultságot adtak, és most már valójában nem is érdekel. Az Apa szerepét más férfiak vették át életemben és azok iránt mindig tiszteletet érzek, még akkor is, ha már nincsenek velem.

Az ötödik parancs ellen azt mondhatnám, hogy nem vétettem, hiszen nem öltem meg senkit. De tudom, hogy nem így van. Ha nem is öltem késsel és egyéb fegyverrel, öltem, és nem egyszer szavakkal. Ezért érzek a legnagyobb fájdalmat és szégyent. Éreztem, de már nem is érzek. Ahogyan a Mester mondta egykor, én is megbocsátottam magamnak.

Sőt azt is megbocsátottam, amit ezután fogok elkövetni. Hogy nagyképűség? Nem, nem az.

A hatodik parancs ellen is vétettem. A kíváncsiság a düh és a szeretet éhségem vitt rá. Semmit nem bánok, mert szükségem volt rá. Tanított engem minden egyes tévedésem.

A hetedik parancs ellen is vétettem. Loptam, és erről bővebben fogok mesélni. Elmesélem, hogy milyen dolgok történtek meg velem, és azt is elmesélem, hogy ma már nem lopok. Semmit és senkitől. Egy dolgot megtanultam, ha lopok, önmagamat lopom meg. Mert minden visszatér hozzám. Ez már csak így van.

A nyolcadik parancs ellen vétettem a legtöbbet. Sokszor és sokat hazudtam. Vagy, mert kényelmesebb volt, vagy, mert kegyes hazugságnak szántam, vagy csak azért, mert nekem így volt jó. Nem tudom azt mondani, hogy már többet nem hazudok, csak azt tudom mondani, hogy igyekszem őszintén élni az életem. Néha vannak helyzetek, amik belekényszerítenek egy-egy hazugságban, de nem keresem a mentséget, nincsen rossz hazugság, és nincsen kegyes, jó hazugság. Én nem hiszek abban, hogy A cél szentesitti az eszközt.

A kilencedik és tízedik parancs ellen vétettem legkevésbé, csak, mert általában nem vagyok egy irigy természet. Az, távol áll tőlem. Általában szeretem az embereket, és örvendek, amikor azt látom, hogy körülöttem boldog emberek vannak.

 

Visszatérve a hetedik parancsra eszembe jut sok minden, amit szeretnék megosztani veled. Hogy miért mondom el mindezeket? Mert szeretném, ha hasznát vennéd. Aki a saját kárán tanul, az jól megtanulja a leckéjét, de aki a mások kárán tanul az igazán okos ember. Nos én nem voltam okos ember, de te még az lehetsz.

Az első lopásomra tisztán emlékszem. Gyerek voltam és egy távolabbi szomszéd udvarán játszottunk egy öreg roskadozó házban. Nem is értem, hogyan engedtek minket ott játszani, hiszen majdhogy nem omlott össze a házikó. Régi bútorok és dohos szag, most is érzem, de éppen ez volt az élmény benne. Mintha titokzatos, elvarázsolt helyen járnánk, és hát kotorásztunk minden bútordarabot végig vizsgáltunk, a fiókokat kihúzogattuk, nézegettük a régi képeket és közben blúzunk ujjával töröltük róla a port. Hát persze, hogy nagyon koszosak és maszatosak voltunk. És akkor ott, találtam rá, mint a mesebeli kakas a maga hétkrajcárjára. Már nem emlékszem, hogy mennyi volt, de bani, és tudom, hogy pontosan egy fagyi ára. Szétnéztem, hogy valaki látja, és amikor meggyőződtem, hogy senki, akkor gyorsan a zsebembe süllyesztettem az aprópénzt. Aztán futás haza.

Mindvégig, kezemet a zsebembe tartottam, a kincsem, pedig az öklömben, nehogy elvesszen onnan. Ahogy szaladtam érezni kezdtem, ahogyan egyre jobban felmelegedik az a darabka fémpénz a tenyeremben. Szinte már égetett, de nem adtam fel. Meg se mosakodtam, hanem azon nyomban elszaladtam a boltoshoz, hogy valamit vásároljak. Hosszú volt az út odáig, és nem volt fagyi, csak cukorka. Így aztán azt vettem rá. Életem legrosszabb ízű cukorkája volt. Soha nem gondoltam többet rá, de most így visszaemlékezve értem meg, miért nem ízlett az a cukorka. Bűntudatom volt. Érdekes pedig, mert az, hogy gyerekkoromban, karácson után a fáról mindig lelopkodtam a cukorkákat, azért nem volt bűntudatom. Sőt azt még ma is felnőtt fejjel egyenesen élvezem. De az a cukorka, amit a lopott pénzen vettem, hát az nem esett jól.

Aztán tovább pörgetem az idő kerekét egészen odáig, amíg dolgozni kezdtem. Fiatal voltam és lelkes, mindent a legjobban szerettem volna megtenni. A munkámra se volt soha panasz, mégis megesett az a dolog, amikor én kellett elvigyem a balhét. Akkor megtanultam, hogy  saját magamért csak én tudok harcolni, mert mást nem igazán érdekel a dolog. Miután eltanácsoltak a laborból, elkerültem a minőségi ellenőr osztályra. Ez a számomra egyfajta lefokozás volt. Összeszorítottam a fogam és szótlanul dolgoztam napokon át. A mesterem magyar volt, napokon át csak figyelt. Egy nap oda jött hozzám, és megveregette a vállam.

Ez volt az első olyan beszéd, ami kicsit megvigasztalt, kicsit megnyugtatott. Lehet, hogy nem is gondolta, mennyire jót tett nekem? Még jobban és még többet dolgoztam. Nem kellett engem megszólítani, hogy tekergek, nem kellett figyelmeztetni, hogy lejárt a szünet, én mindig tettem a dolgom. Lassan megszoktam az új kolléganőket és volt, akivel már beszélgetni is tudtam. De csak apró kis semmiségekről. Minden csoda három napig tart, engem is elfelejtettek, és én lassan meg kezdtem nyugodni. Délelőtt dolgoztam, délután néha késő estig meg tanultam. Nagyon határozott voltam, tudtam, hogy ez az egyetlen esélyem arra, hogy valamivel több legyek, mint egy szimpla gyári munkás. November lehetett, emlékszem nagy Mikulás dobozokat gyártottunk külföldre, elég furák voltak ezek a dobozok, valójában nem is tetszettek nagyon. Azt már észre vettem, amikor felkerültem ide az új részlegre, hogy valami egészen másképpen van, mint máshol. Éspedig az, hogy sokan közülünk loptak. Akár a szarkák. Olyan is volt köztük, hogy naponta valamit kiloptak a gyárból. Adi még kacagva mondta nekem, hogy nem lopás ez, hiszen a gyár a mienk és a miénkből visszük. Amikor a Mikulások megjelentek, azt láttam, hogy többen is pakolásznak. Ádi nekem is hozott egy Mikulás dobozt.

Én betettem a dobozt a szekrényembe és meg is feledkeztem róla. Másnap, amikor jöttem vissza a mosdóból, hívatnak a mester szobájába. Amikor beléptem már éreztem, hogy valami baj van. A mikulás doboz ott volt az asztalon.

Lesújtva álltam előtte, nem tudtam mit szólni. Hirtelen millió gondolat tódult az agyamba és a szívem nem is a torkomban, hanem egyenesen az agyamban kalapált- mileszmost, mi leszmost, mileszmost? Felkészültem a legrosszabbra. Tudtam, hogy hibás vagyok, nincs mentségem. És akkor odajön hozzám a mester egészen közel, és azt mondja nekem magyarul.

Nem tudtam minek vélni. Amikor már vártam a megérdemelt büntetést akkor egyszerűen azért szidtak, meg, hogy nem tudok lopni, és amikor meg ártatlan voltam akkor végig sózták rajtam a balhét. Hát ki érti ezt a világot? Délben várt a mester a kapuban, és amikor kimentünk, egy neccet nyomot a kezembe. Otthon, amikor kibontottam a Mikulás doboz volt benne. Utáltam azt a dobozt, el is ajándékoztam az első leendő alkalommal. Akinek adtam nem ismerte a meséjét, és nagyon örvendett neki, én meg örültem, hogy megszabadultam tőle. Nos attól a naptól kezdve én is be voltam avatva a csapatba. Először féltem, émelygett a gyomrom, amikor megmutatták, hogyan kell kivinni a dolgokat. A tányérokat a hasamra kötöztem, a csészéket a honom alatt és még kitudja hol, míg aztán a végén úgy elszemtelenedtem, hogy csak egyszerűen összecsomagoltam, ami megtetszett és megbíztam mást, legtöbbször egy fiú kollégámat, hogy hozza nekem haza.

Most, amikor visszagondolok rá, elszégyellem magam. Mondhatja bárki bárminek, nincsen rá mentségem. A lopás akár mekkora is mindig csak lopás. Hogy az állam mi vagyunk, és jogunk van rá és blablabla én, ezt ma már nem hiszem. Akkor elhittem, mert így kényelmesebb volt, mert így lecsitítottam esetleg néha előbukkanó lelkiismeretemet. Mi a részlegen sokat loptunk, egyesek annyit loptak, hogy el is adták olcsóbban másoknak, és komoly hasznot húztak belőle. Tudom, hogy sok helyen ez szokott dolog volt, de azt is tudom, hogy amit akkor elloptam a gyárból, az, ahogy jött el is ment, és talán még több is. Mert ebül szerzett dolgok ebből vésznek el. Ma már tudom, de akkor azt hittem, hogy az más. A kicsi lopásért ma elzárják az embert. Azokat, akik fát lopnak az erdőből, elzárják őket, egy szekér fáért őt év börtön jár, azok, akik egy fél erdőt lopnak el, azoknak vállveregetés és dicséret jár. Én mégis azt mondom mindkettő egyforma tévedés, és hiszem, hogy a vállveregetés után majd jön a visszafizetés is. Mert az élet olyan, mint egy kerék, amire ha egyszer felültél, akkor csak mész és mész, egyszer fent, egyszer lent. És a félelmek bentről jönnek, nem kintről. Az igazi félelmek, az igazi büntetéseket magunktól kapjuk. Az a belső kis hang, amikor el kezd mondani és mondani, és nem hagyja abba, annál nagyobb büntetés nincsen. Ezért aztán most már leszoktam a lopásról. Rájöttem arra, hogy tulajdonképpen magamat loptam meg. Bármit elveszel valakitől, azt önmagadtól veszed el, és ha ezt még nem érted, akkor sajnos, még sokat, nagyon sokat kell tanulnod. Én megtanultam.