Amikor már mindketten belefáradtunk a hiábavaló veszekedésbe, elcsendesedett pár percre a ház. Nehéz napom volt, nagyon nehéz. A sok idegességtől, a zaklatottságtól, méregtől megint becsípődött az ideg a hátamba. Olyan érzetem van mintha a fél karom, lapockám le lenne bénulva, és fáj, nagy fájdalmam van. Tudom, hogy az idegesség miatt van mindez. De csak percre, amint mondtam, mert nyughatatlan természetével, nem tudott maradni, amíg ki nem békülünk. Odajött hozzám, és kérlelni kezdett.

-Anya bocsáss meg, beszélgessünk.

-Tudod drága gyermekem, hogy szeretlek, de ez nem mehet így a végtelenségig, hogy mindig felháborítasz, aztán egy bocsánatkéréssel azt gondolod, hogy minden megoldódik.

-Engem senki sem szeret. Még te sem.

Tudom, hogy ez már zsarolás, mert ilyenkor szokott jönni az, hogy dehogynem szeretlek, hiszen te vagy nekem a legfontosabb, és utána már megint vigyorog a kis huncut, és már azon jár az esze, hogy mit húzzon ki belőlem. Kavarognak bennem az érzések. Mert amikor, felháborít, olyan elkeseredett dühöt érzek iránta, a természete iránt, hogy magamtól is megijedek, de utána, szinte restelem, hogy én anya létemre, ilyen gondolatokat, ilyen érzéseket forgatok a fejembe. Mister Nagymenővel is ez volt a helyzet, hogy a legrosszabbat is ki tudta hozni belőlem. Sokszor magamon csodálkoztam, hiszen én nem vagyok ilyen, gondoltam magamban. Vagy mégis?

-Meg kell értened, hogy én nem tudom olyan könnyen elfelejteni, amikor csúnya szavakat mondasz nekem, az anyádnak, amikor tiszteletlen vagy, és megbántasz.

- De olyan ideges vagyok olyankor, hogy nem tudok gondolkozni.

- Nos ez az, amit meg kell, tanuljál, hogy uralkodni tudj az indulataidon. Az mégsem lehet, hogy valahányszor te nem tudsz uralkodni magadon, akkor végigperzselsz mindenkin, aztán meg ha lecsillapodsz, úgy teszel, mintha semmi sem történt volna. A sebek, a bántások ott vannak, és azt nem lehet, egy kis bocsánatkéréssel semmisé tenni.

-Anya, hogy is van a tíz parancsolat?

Ránéztem, kicsit meglepődtem rajta, de azért elmondtam.

Egész este beszélgettünk, amikor feküdt le, láttam, hogy nyugodtabb, mint volt.

Sokat gondolkozom mostanában. Nem mintha máskor nem gondolkoznék, én már csak ilyen vagyok. Folyton agyalok valamin, de most azon töprengtem, hogy milyen különleges fiam van. Fáj, hogy annyi meg nem értés éri, annyi rosszat bevonz az életében, de úgy látszik, hogy ezeket a dolgokat mind meg kell, tapasztalja. Amikor az osztályfőnökével beszélgetem, ő is azt mondta. Ennek a gyereknek egy különleges iskola kellene, ahol felzárkóztató jelleggel, szabadon tanulhatna. Akkor biztosan nagy eredményei lennének. Itt meg eltékozolja a tehetségét. Unja az órákat és ezért folyton valami hülyeséget, talál ki. Igen és így a tanulása is nagyon szertelen. Próbáltam tanulni vele, de öntörvényű, nem lehet, csak úgy leültetni, és tanulni vele. Nem viseli el, ha próbálok valamit is ráerőltetni. Sokszor nagyon meg tud lepni, úgy a jó dolgokkal, mint a rosszal. Azt hiszem nincs is érzéke, a jó és rossz között nem mindig tud határt húzni. Csak amikor már belement és érzi a következményeket. Sokat aggódom érte. Annyi pszihológushoz vittem, de az itteni szakemberek túl gyengék hozzá. Egyszerűen játszmázik velük. Olyan szerepeket játszik velük, hogy az hihetetlen. Az iskola pszihológusa is fiatal és nem is állt úgy melléje. Úgy vette őt is, mintha a játszó barátja lenne. Élvezettel ment az órájára, hiszen jókat beszegettek, meg puzzeleztek, de annál többet én nem igen láttam fejlődést.

Ma reggel mégis azon gondolkoztam el, hogy a tíz parancsolatról kérdezett engem, hogy egy parancs nagyon hiányzik. De miért hiányzik, mikor az egyik legfontosabb parancs.

SZERESD FELEBARÁTODAT, ÚGY MINT TEMAGADAT.

Így szól a parancs. Na de mi van akkor, ha te magadat sem szereted? Hogyan szeresd akkor a felebarátodat? Rájöttem arra, hogy az évek során, annyi szidás érte az én kicsikémet, hogy már nem szereti magát, nem értékeli eléggé magát. Igen, én is hibás vagyok. Sokszor felbosszant, és akaratlanul is lehülyézem, és egyéb olyan szóval illetem, ami csak rombolni tudja az önbecsülését. Hiába, na, nagy tanító nekem ez a gyerek. Minden probléma, ami benne van, a bennem is van. Amíg meg nem oldom, addig csak szenvedni fogok. De néha olyan tanácstalan vagyok. Annyi mindenről olvastam már, annyi mindent megtanultam. Tanítom a más gyermekeit, és nem kis sikerrel. A szülök meg vannak velem elégedve, és én is szeretem, amit teszek, és mégis. A saját gyermekemmel nem tudok bánni. Miért van ez?