Minden nap hálát kéne adnom azért, hogy vagyok, azért, hogy van két gyermekem és azért, hogy aránylag egészséges vagyok. Aránylag? Milyen érdekes szó, hiszen mondhatnám, hogy teljesen egészséges vagyok, de úgy érzem, nem teljesen fedné a valóságot. Ezelőtt három napja, nem tudom mi okból, de egész nap szédültem. Pedig még vizet is keveset ittam. Lehet, hogy pontosan azért szédültem. Aztán a tegnapi nagy felháborodás után, amiről most nem akarok beszélni, úgy elkezdett szúrni a szívem, hogy azt hittem egy kisebb infartom van. Hát bizony. Mostanában a kicsit jót is valami rossz kell kövesse. Azért sem mondom el, mert utálom azt, hogy állandóan panaszkodom és sírok. Szeretnék dicsekedni, de nem tudok, szeretnék nagyokat kacagni, de mostanában már a mosolyra is csak akkor telik, amikor kötelező. Igen, van ilyen is, hogy kötelező. Például holnap, amikor a Marketben, az emberek elé kell állnom, akkor nagyon fitt és nagyon mosolygósnak kell tűnnöm. Olyan semmilyen kedven van. Ez olyan, amikor még az is fáj, hogy létezem. Nincs türelmem senkire és semmire. Nem akarok mást, csak lefeküdni és aludni, és nem gondolkozni, és ilyenkor ne szóljon senki hozzám, és ne érjen semmi, még az aurámhoz se. Magamnak is elviselhetetlen vagyok.

 

Két nap múlva. Beszélgetés Szuzival.

Később találkoztam vele a Marketben újra.

Ma beszóltam valakinek, pedig semmi bajom vele. Egyetlen bűne, hogy ő is pasi. Mi lett velem? Az én két pasasom annyira feldühített, hogy hirtelen minden pasira kivagyok.

Érdekes, hogy mennyire fontosak tudnak lenni? Miért mindig csak róluk folyik a pletyka? Na jó, nem mindig, de ez van. Fő téma. Anya, apa, testvér, és a pasid, vagy a nőd. A gyerekek meg közbe, és előtte és utána, hol boldogítnak, hol a halálba kergetnek. Látod, miről beszélek? Kapcsolatok, kapcsolatok, kapcsolatok. Ha fel kellene sorolnom, elég siralmas lenne. De tényleg. Nem hiszed el?

És a tizenhármat kihagyom. Lehetne még egy párat kitalálni, de minek? Azért azon elmélkedem, hogy a Pasikkal az volt a leginkább a gond, hogy olyan langyos kapcsolatok voltak. Na jó nem mindegyikkel, de az átlag. Holdsugárt tudtam volna szeretni, de ő nem érezte azt, amit én. Tudom, hogy szeret, tudom, hogy sokszor gondol rám, de már elfogadtam, hogy nem gondolok rá úgy, mint egy férfira, csak barát. Egyszerűen egy barát, aki történetesen férfi. Egy másik nő férfija. Aztán ott volt Manó. Róla azt hittem, hogy szeret, és nekem se volt közömbös, de aztán kiderült, hogy hisztisebb egy nőnél, és a szeretlek nála amolyan szóbeszéd. A többit már meg sem említem, mert annyira semmi, hogy nem is lehet kapcsolatnak nevezni. És most itt állok és figyelem, ahogy az én kis barátnőim, próbálnak valakit rám varrni, azzal a kifejezéssel felcímkézve, hogy –épp neked való.

Honnan a csudából tudja bárki is, hogy ki és mi való nekem? Na jó, lehet, hogy nekem való, de lehet, hogy nem. Amikor már beleélem magam, hogy igenis nekem való, akkor történik valami, és úgy pofán vág, hogy napokig szédülhetek bele. Igaza van Pótmamának. Falakat fel, és akkor legalább tudod, hogy nyugis az élet. Oda senkit be nem engedünk, csak a távirányító és a magány, ami társunkká válik. De, hogy lehet így élni? Én nem tudok. SM is naplót ír. Ez is egy napló. Magamutogató kis önző vagyok, hiszen személyes naplómat kiteszem a nagy nyilvánosságnak. Na és? Már az a tény, hogy naplót írok egy terápiával, felér. Lehetnék én is Mikes Kelemen. Na jó nem férfi, hanem női, lightosabb változatban. Igen, már csak egy gazdag nagynéni kellene. Egy Tamara nagynéni, mint a miniszterelnökünknek. Szegényke, elvették a nagynénijét, pedig istenem, milyen gazdag is volt.

Gyermekkoromban úgyis elég gazdag volt a fantáziám. Meg voltam győződve arról, hogy tévedés történt a születésemkor, és összecseréltek engem valakivel, akinek élem az életét most. Igenis hiba történt, és nemsokára ki fog derülni, hogy az igazi anyám halálra aggódta magát értem, és hogy nagyon szeret, de egy óriási tévedés áldozatai lettünk mind annyian. Az óta sem jelentkezett senki értem. Angyalt meg az égiek küldték nekem, hogy egy kicsit vigasztalja a lelkem. Ő volt az én igazi anyám. A lelki és szellemi anyám. De ő is elhagyott, ahogyan annyian elhagytak az életben. Aki fontos volt, akit nagyon szerettem, mind elhagyott, vagy így, vagy úgy. Egyedül Isten maradt velem, bár ő soha nem felel a kérdéseimre, vele hiába perlekedem, mert nem válaszol.

Mimóza vagyok, egy érzékeny mimóza, vagy inkább süni, aki szeretné, hogy simogassák, miközben tüskéi égnek állnak? Nem tudom.

Ezer egy éjszakát és ezer egy nappalon keresztül fogok várni rád, és ha nem jössz el, soha többet nem foglak várni. Eldöntöttem. Addig nyitva hagyom lelkemnek kapuját, addig reménykedni fogok, de ha addig nem érsz el hozzám, akkor becsukom. Néha úgy érzem, bolondot csinálok magamból, nem is bánnám, ha érezném értelmét, de nem. Adok magamnak, és adok neked is ezer egy napot és éjszakát. Ha az égiek úgy akarják, találkozunk, ha nem, akkor meg minek bánkódni. Az élet nagyon rövid, és én többé nem akarok váróteremmé válni, várakozni, miközben elmennek a vonatok. Terveket szövök, és azon leszek, hogy minél szebb virágoskertté tegyem az életemet, legyen benne rend és harmónia, és legyen a szívemben csend és béke. Az ember egy idő után megöregszik, belenyugszik abba, hogy nem mindig sikerülnek a dolgok úgy, ahogyan szeretnénk. Vannak dolgok, amiket ki lehet számítani, és vannak dolgok, amik csak úgy történnek maguktól. Nekem is vannak terveim. Ez az évem a tanulásról szól. Be kell fejeznem mindkét iskolámat, amit elkezdtem, és a nyáron meg kell pályáznom azt a posztot. Azon kívül apró cseprő dolgaimat is végeznem kell, hiszen bármennyire szeretnék szárnyalni, az anyagiak lehúznak a földre. Pénz kell, étel kell, ruha kell, számlákat kifizetni, és tovább már nem is sorolom. Most azonban ami a legfontosabb rendet kell, teremtsek magam körül. Csak ülök a rendetlenségem tetején és kesergek magamban. Na mi lesz már! Gyerünk és tegyél rendet. Amint kívül rendet teszel, bent is rendeződnek a dolgok. Azt hiszem…