Megnéztem a statisztikát. Az mutatja, hogy milyen látogatott a blogom. Néha arra gondoltam, hogy vázlatban kellene hagyjam az egyes írásomat, de felesleges. Olyan kevesen kíváncsiak az én gondolataimra, hogy attól nyugodtan tehetem élesbe. Az emberek nagy része arra hajt, hogy rossz híreket olvasson. Mi a pláné benne? Talán így könnyebben viselik el a saját szerencsétlenségüket? Vagy ezzel elterelik magukról a gondolatokat. Aztán vannak, akik csak a jó dolgokra összpontosítnak, akár bejön, akár nem, görcsösen mormolják magukba, hogy úgyis, úgyis. Az élet egyensúlyozás a jó és a rossz között. Azt mondja a Táltos a Wass Albert könyvében, hogy Isten nem ismeri a rosszat, a rosszat az ember teremti meg magának a félelmei alapján. Ha isten nem ismeri a rosszat, akkor Isten nem ismerheti a jót sem. Vagyis benne van minden, de nem tudhatja, hiszen nem viszonyit. De nem is erről akartam ma beszélgetni veled. A tegnap voltam a papnál. A mi papunknál. Már nagyon rég készülök hozzá, de valahogy, valamiért mindig halogatom. Megbeszéltük, hogy megyek és fogadott.
- Hogy van az édesanyja?
- Köszönöm, gondolom, hogy jól van.
Nem akartam róla beszélgetni, de ha már szóba hozta, akkor elmondtam, hogy én úgy láttam jónak, ha elviszem a papi otthonban, és ott igazán szépen el van látva.
A pap elmesélte, hogy ahányszor nálunk volt, és meglátogatta, mindig panaszkodott rám, meg az egész családra. Ő ugyan látta, hogy tele van panasszal, és már tudja, hogy azok az öregek, akik folyton panaszkodnak azokkal sok baj szokott lenni. Én nem akartam az anyámmal előhozakodni, de ha már ő szóba hozta, megemlítettem neki egy pár dolgot. Aki életében nem tudta felvállalni egyik gyerekét sem, az öreg korára sem változik meg. Elmondtam a papnak, hogy ahányszor meglátogatom, mindig megsirat.
Aztán rátértem a fiamra és róla beszéltem neki, hiszen valójában azért mentem hozzá.
- Én miben segíthetek? –kérdezte meg végül, de láttam rajta, hogy már nagyon mehetnékje. Tudom, hogy elfoglalt ember, de szükségem lett volna rá, hogy néhány vigasztaló szót mondjon. De nem tette. Azt mondta, hogy valóban látta, hogy a gyerek viselkedése eltérő, hallotta a vallástanártól, hogy sok baj van vele, de neki nem volt különösebben baja vele. Hát nem, mert nem sokat törődött vele.
- Hallottam a gyímesi iskoláról, és mondták, hogy jó hatással van az ilyen gyerekekre.
Felállott és ide adta a címet és a papnak a telefonszámát. Tulajdonképpen, megkaptam amiért mentem. Mégis olyan ürességet éreztem magamban, amikor elmentem onnan. Már alig várta, hogy elhagyjam a szobát, kint mások vártak rá. Tudom, hogy soha nem fogok többet hozzá menni. Másodszor voltam nála most, de többet nem megyek hozzá. Még gyónni se. A lelkem mélyén haragszom rá, és ez a harag nem tesz jót nekem. Nem is haragszom, hanem megbántva érzem magam. Amikor bementem azt mondtam neki, hogy már nagyon rég készülök hozzá.
- Ha nagyon fontos lett volna, akkor hamarabb jött volna.
Ez volt az ő válassza. Hát igen, de azt ő is elfelejtette, amikor évekkel ezelőtt megkerestem és kértem, hogy vegye egy kicsit pártfogásba a gyerekeimet. Vittem volt neki egy képet, egy saját festményemet, amit gondolom valahová bedobott egy sarokba. Egy földre borult ember az égő fa alatt. Lehetett volna akár Mózes is, de nem, nem ő volt. Csak egy fohászkodó ember volt. Nem egy nagy kép, de én szívemből adtam neki. Ő azonban nem hallgatott meg akkor sem. Akkor is alig várta, hogy elmenjek. Lehet, hogy én vagyok a naiv, hiszen neki nem tisztje, hogy mindenki baját meghallgassa. Lehet, hogy már nagyon unja, azt, hogy mindenki csak panaszkodik neki. Elég kimért volt akkor is, elég kimért volt most is. Na, ez van. Én megkaptam, amiért mentem és a többi nem számít. Nem kell, minden ember a barátom legyen. Eszembe jutott, még, hogy miért neheztelek rá. Amikor a gyerekek kisebbek voltak, meggyőztem őket, hogy menjenek ministrálni. Jártak is főleg Kincsem, de aztán egy idő után már templomba se mentek. Úgy éreztem, hogy mindig is mellőzte őket, a kicsit meg egyenesen nem állhatta. A gyerekek ezt megérzik, és ugyanolyan érzésekkel viszonyulnak feléje. Egy idő után, már hiába kértem őket, még vallásórára sem akartak menni. Okoska azt mondta, hogy unja magát, Kincsem, pedig mindig elfelejtette. Gondolom kicsit szándékosan is.
De hagyjuk a papot. Ő is csak egy ember, egy gyarló ember, aki a lelkekkel kéne, foglalkozzon. Nem akartam, hogy megöleljen, nem akartam tulajdonképpen nagy dolgot, de jól esett volna, ha látom, hogy rám figyel és egy kicsit velem érez. Vagy legalább két vigasztaló szó. Az öreg pap sokak nagyobb szívvel és lélekkel tud beszélni hozzám, amikor nagy ritkán elmegyek hozzá gyónni.
Végül is megkaptam a gyimesi pap számát, és a tegnap beszéltem vele pár szót. Elkértem a címét és az este már írtam neki egy hosszú levelet. Próbáltam neki elmesélni mi minden történt Okoskámmal az utóbbi években. Remélem fog válaszolni, és nagyon remélem, segít majd nekem. Imádkozom, mindennap imádkozom, hogy Isten fogja meg a kezét, és ne engedje elveszni az én drága gyermekemet.