Attól különbözünk az állatoktól, hogy nem csak eszünk és párosodunk, hanem gondolkozunk. Borzasztó sokat agyalunk, talán olyan dolgok felett, amik egészen banálisak, amiket úgysem tudunk megfejteni. Egy kicsit mindennap Istent játszunk, közben pedig nem vesszük észre, hogy nem vagyunk csupán csak dagadt mellű törpék. Lehet, hogy Te másabb vagy, lehet, hogy te, aki olvasod a soraim, másképp gondolod, mert te egészen más vagy, egészen különleges, én ezt nem is vonom kétségbe. Én is sokszor úgy érzem, hogy tökéletes vagyok, és egészen különleges, aztán a tükörbe nézek és a boszorkány belőlem, rám vihog.
Hű de csúnya vagy, te ostoba liba! Én már csak ilyen vagyok, egy seprű nélküli tehetségtelen boszorkány, aki azért imád szállni, repülni. Közben aztán jó nagyokat zuhan, és az orrát beleveri mélyen a földbe. Egyetlen dolog van azért az életemben, ami nem változik, ami állandó, ami akkor is létezni fog, amikor talán már nem is leszek. Ez pedig a nagy-nagy szomjúságom, a telhetetlen szomjúságom, éhségem a szeretetre. Igen. Ha kell, le tudok mondani az ételről, italról, de az érintésre, a másik ember hozzám való sugárzására igenis szükségem van. Talán ezért is félek annyira a magánytól. Amit azonban az ember nagyon akar, az nem biztos, hogy valóra válik, vagy ha valóra is válik, nem úgy, ahogyan azt szeretné. Jó az, ha táncolok, jó az, ha nevetek, ha terveket szövök, ha azokat megvalósítom. Kell néha sírni is, kell néha a szomorúság is, de ha nincs érintés, ha nincs szeretet, ha nem lesz többet szerelem, akkor az megöl. Egy kicsit mindennap meghalok a hiányától, de amint megérzem csak egy leheletnyit is, már újra feltámadok.