Már nem is tudom, mit tegyek. Olyan zavaros minden körülöttem. Azt mondom, rendet teszek az életembe, de csak halogatom, és újból halogatom. Miért is nem vagyok robot, akit csak beprogramálnak és teszi a dolgát. Semmi agyalás, semmi érzelmek, csak teszi a dolgát. Mindennap kapom a hideg zuhanyt. Most is úgy felháborított Okoska, hogy egy fél másodpercig azt hittem, a torkának ugrok és megfojtom. Nagyon utálatosan tud viselkedni. Sz.M. barátnőm azt mondta, hogy nagy türelemmel, és nagy odafigyeléssel kell bánni vele, de kíváncsi volnék, arra, hogy ő meddig bírná ki. Könnyű osztani az észt, ha nem kell 24 órából, 24 órát vele ülni, és azt se tudod, mikor robban. Bátyus azt mondja, hogy mégis csak kezelni kéne. Én meg nem tudom, mit tegyek, mert szeretném azt tenni, ami a helyes, szeretném, azt tenni, ami neki a legjobb, de nem biztos, hogy az nekem is jó.
Csak egy a sok közül, a mindennapi viselkedéseiből.
Kint vagyok a nappaliban, olvasok éppen. Hallom, hogy teljes torka szakadtából üvölt, aztán kivágja az ajtót, kijön a nappaliba, és idegesen belerúg a szekrénybe. Felbosszantotta Kincsem. Kincsemnek még a hangját sem hallom, de tudom, hogy valamivel felbosszantotta. Nem tudok mit tenni, már bele vagyok fáradva, bemegyek a szobába és elveszem a rutert. Így nincs Internet. Kijön és elkezd ordítani velem is.
- Add vissza neki a rutert, mert én vagyok a hibás.
- Nem adom, és nem érdekel ki a hibás, meguntam, hogy folyton csak kiabáltok.
- Add vissza, mert velem fog bosszúsodni, ha nem.
Én nem szólok semmit, mire ő elkezd káromkodni, és Istenelni. Mintha tudná, mivel tud leginkább megbántani. Nem tudom szavakkal leírni, hogy ilyenkor hogy viselkedik. Néha szinte habzik a szája az ocsmány dolgoktól, és a dühtől, ahogyan ordítozik. Kérem, hogy fejezze be, de még jobban üvölt.
- Hülye Picsa!
Ettől nagyon feldühödök, de csak egy percig, legszívesebben kitépném a nyelvét, aztán mégsem teszek semmit. De igen, teszek, csak nyugodtan. Nem engedem meg magamnak, hogy elérzékenyüljek. Felhívom az apját, és elmondom neki két szóval, hogy nagyon csúnyán viselkedett, és ezért úgy döntöttem, hogy ma nem adok enni neki. Úgyhogy tudjon róla, ha odamegy, és azt találja mondani, hogy anyám éheztet.
Erre el kezd újból ordítani, és hazugnak nevez. Fel van háborodva, amiért felhívtam az apját.
- Jól van fiam, ha te úgy gondolod, akkor én vagyok a rossz, és te a jó. Én már mindent el tudok viselni. De ne feledd, hogy mindent, amit adtál, vissza fogod kapni. Nem tőlem, de az élet vissza fogja neked fordítani.
- Bocsáss meg, nem akartam, - és odabújik hozzám, aztán azért háborodik fel, hogy mért nem békülök ki vele. Én nem haragszom, de ezt sem lehet, hogy bármikor ordít, úgy viselkedik, mint egy eszement, és utána, fátylat rá, mintha semmi sem történt volna.
Amikor látja, hogy nem háborodok fel, akkor elrohan. Komolyan azon gondolkoztam a minap is, hogy a mesterit pszihológiából fogom letenni, és esettanulmány fogok írni róla. Ha nem tapasztalnám meg nap, mint nap a viselkedését, nem is hinném el, hogy ilyen is létezik. Nem tudom, ha valaki tudna rajtam segíteni. Annyira más, annyira furcsa néha a viselkedése, hogy egyszerűen nem tudom, hogyan viszonyuljak hozzá. Azzal vigasztalom magam, hogy még pár év és kinövi. Csak bírjam ki azt a pár évet. Már csak az IMA segít rajtam.
Okoskám és az általa okozott galiba bőven elég volna nekem gondnak is, bánatnak is egyaránt. De nem, az én keresztem nemcsak ennyiből áll. Ott van az Anyám. Hiába rendeztem el, hiába minden, mindig adódnak újabb és újabb problémák. Miután 15 évig vele éltem, úgy döntöttem, hogy mindenkinek jobb, ha otthonba viszem. Nem akármilyen otthonba vittem, hanem a legjobbat választottam ki neki. Külön szobája van, külön fürdő, napi három rendszeres evés, külön orvosi ellátás, gondját viselik. Gyöngyike, a volt szomszédasszonyom ott van, nagyon kedves volt hozzá első perctől. Engem nem érdekelt, hogy mit mond rólam, hogy kivel mit beszél, azt is megszoktam, hogy ahányszor odamegyek valamivel, megszúr. Már nem is veszem fel. Arra gondolok, hogy azt a heti egy félórás alkalmat igazán ki lehet bírni. Megtanultam, hogy nem várok tőle semmit, és bármit is mond, nem veszem szívre. A múltkor sírni kezdett nekem, mintha ő milyen rossz helyen volna. Pedig Kincsemnek, amikor meglátogatta, azt mondta, hogy a Paradicsomba van. Olyan is az egész hely, mintha szállodában volna. Tiszta és pedáns. Azon kívül napi két misére is lemehet, hiszen a földszinten van egy kis kápolna, és az öreg papok ott szoktak misézni. De neki ez sem jó.
Gyöngyike jött hozzám nagy panasszal, hogy az Anyám milyen csúnyán kezdett vele viselkedni, hogy ő el van hanyagolva. Onnan indult az egész, hogy egy pár vénasszony lebetegedett és ágyba kellett vinni az ételt nekik. Erre az Anyám kitalálta, hogy ő is nagyon rosszul van, és neki is hozzák ágyba az ételt. Az orvos megvizsgálta és mondta, hogy nem lát semmit. De ő megmakacsolta magát és el kezdett csúnyán kiabálni. Úgy látszik családi vonás ez nálunk. Mondtam is Gyöngyikének, hogy hagyja, ha nem megy le, nem eszik. Majd csak lemegy, mert a hasát nagyon szereti. De az sem lehet, hogy mindenkit úgy sérteget meg, ahogy csak akar. Pont olyan nonkonformista, mint Okoska. Hát én aztán meg vagyok áldva.
Folyton rendezek, és rendezek, és mégis úgy érzem, hogy minden összeborul körülöttem. Mintha minden ellenem dolgozna. Munkám sincs annyi, hogy elég legyen. Már azon is gondolkoztam, hogy elmegyek dolgozni valahová. De még két hónapig nem mehetek sehová. Kezdődnek a vizsgáim, közben írom a vizsgadolgozatomat, az egyetemre is biztosan kiadják a tételeket. Ezt az időszakot, bármilyen nehéz át kell, vészeljem valahogy. Azt hiszem, átestem a ló másik oldalára. Nagyon kezdem sajnálni magam, és ez nem vezet jóra. Fel kell álljak, és összeszedjem magam. Ezért is mondtam, hogy jobb volna, ha most egy beprogramozható gép lennék, aki sokat nem gondolkozik, hanem csak teszi a dolgát. Nem én csak siránkozom. Közben meg gyűlnek a felhők a fejem felett. Hiába mondogatom… boldog vagyok, boldog vagyok, boldog vagyok… mindjárt kihasadok, annyira boldog vagyok. Világomban kurvára szép rend van. Minden úgy van jól, ahogy van. Tudom, tudom, az elmélettel nagyon tisztában vagyok, de a gyakorlatnál mindjárt, mindjárt hasra esem. Vannak dolgok, ami nem tőled függ, amit bármennyire is szeretnéd rendbe rakni, az nem rajtad áll. Annyi mindent eltervezek, és próbálok, bizony mondom, próbálok jó lenni, mégis, néha ha a tükörbe nézek, csak egy boszorkát látok. Mikor válok Angyallá?
Ma megint beszéltem Macsóval. Tudod, beszéltem már neked róla. Ő az a találkozás sok-sok év után. Most hogy újra megtalált, sokszor felhív és beszélgetünk. Kicsit olyan barátok lettünk. Bár tudom, hogy ő többet is szeretne, én nem gondolok már rá úgy. De azért jól esik, ha hívom, hogy el tudok vele beszélgetni. Olyan jól meg tud nyugtatni.
Az idő mindent megold-, szokta mondogatni. De az idő nem mindig úgy oldja, meg ahogyan szeretnénk. Olyan dolgokról reménykedik, ami nem fog eljönni soha. Nem akarom, hogy értem elváljon, és ezt el is mondtam neki. Azt pedig csak ne higgye, hogy most megint összejövünk, csak úgy a régi szép időkért. Különben is, már semmi sem olyan. Én is nagyon sokat változtam az óta. Ez van mindannyinkkal. Vágyakozunk valami, vagy valaki után, aztán vagy összejön, vagy nem. Van, amikor az ember már remélni is elfelejt, amikor a vágyakat is elfelejti. Akkor már élni sem érdemes. Ezért is mondják, hogy a remény hal meg utoljára. Addig jó, amíg még valamiben reménykedni tudunk. Én meg abban reménykedem, hogy egyenesbe jönnek a dolgaim, hogy a fiam megváltozik, és kinövi ezt a lehetetlen viselkedését, hogy az anyagi gondjaim is megoldódnak, és hogy talán, talán, még rám mosolyog a szerencse, és újból szerelmes leszek. De ki tudja?