Jézus azt mondta, nem az a bűn, ami a szánkba bemegy, hanem az, ami kijön onnan. Nem az a bűn, amit megeszünk, lenyelünk, hanem amit kimondunk. A szavak a gondolataink megteremtett formái. Azokban vannak érzések, és nem hiába szokták mondogatni, hogy a szavak gyilkolhatnak, vagy életet adhatnak. Reményt. Mégis ma azon gondolkoztam el, hogy életem során legtöbbször azért szégyelltem magam, amit nem én követtem el, hanem amit velem követtek el. Pedig ez nem is az én szégyenem. Az én szégyenem az én szavaim, gondolataim és tetteim. Tudod, van egy olyan szokás, nálunk a templomba, hogy amikor megbánást tartunk, azt mondjuk.

-Bocsáss meg Uram, hogy vétkeztem, gondolattal, szóval, cselekedettel és mulasztással.

Azon gondolkodtam el sokszor, ugye én, aki folyton csak agyalok, hogy akkor ezekből melyik a legsúlyosabb?

Ha a gondolataink mindig csak szomorúak és keserűek, hogyan akarjuk, hogy mosolyban éljünk. Néha elnézem Anyámat, ahogyan össze van aszalódva, ahogy rám néz, és nem érti, miért tudok én mosolyogni, és ő nem? Azt hittem sokáig, hogy meg tudom tanítani a szeretetre, hogy meg tudom mutatni neki az igazi énemet, azt, hogy vágyom rá, szeressen. Ma már tudom, hogy senkire nem tudok ráerőszakolni semmit, még jó szándékkal sem. Hogy tanítottam őt? Biztosan. Nem tudom, milyen eredménnyel, de biztos vagyok benne, hogy sok mindenre tanítottam őt. Ő is tanított engem. A negatív példák sokkalta jobban tudnak tanítani, mint a pozitív dolgok. Kicsi koromtól tudtam, milyen nem akarok lenni. Azért mégsem tagadhatom őt meg, hiszen ő az ANYÁM. Nem értem miért választottam őt anyámnak, de tudom, hogy valamit nagyon meg kellett tanulnom tőle. Vannak azért dolgok, amikben hasonlítok rá. Akarva, akaratlan, mégis vannak olyan szokásaim, amiket tőle vettem át, esetleg tőle tanultam, vagy akár örököltem. Még a kenyeret is úgy töröm meg, ahogyan tőle láttam. Mondjuk ez nem egy rossz szokás, csak azért említem, hogy lásd, hiába tiltakozunk kézzel, lábbal valami ellen, mert akarva akaratlanul néha belénk szívódik. Tudod, mint a kenyér, amit a tejbe mártanak. Hiába ellenkezne, neki az a dolga, hogy felszívja magába a tejet. Vagy amibe mártják. Így van ez a gyerekeinkkel is.

Amikor gyerek voltam, arra gondoltam, hogy a legerősebb a cselekedett. Ma már nem vagyok annyira biztos benne. A cselekedet a gondolataink kifejezése, vagy akár a szavaik, de véleményem szerint nem minden esetben a legsúlyosabbak. Ott van például a mulasztás. Az ember nem is gondolná, mekkora nagy következménye lehet a mulasztásnak. És van. Néha súlyosabb, mint a gondolat, a szó, vagy a cselekedet.

Mi emberek folyton csak halogatunk, elmulasztjuk. Van, aki elhalogatja az egész életét, és nem tesz semmit, mert azt várja, majd valaki más megteszi helyette. Majd valaki más kiáll az ő igazáért, majd valaki más megharcolja helyette az ő harcát, majd valaki más leéli helyette az életet. Senki sem éli le helyetted az életet. Mindenki a maga életét éli le.

Néha a mulasztások csak kicsi bajjal járnak, de van, hogy olyan bajt hoznak ránk, ami visszafordíthatatlan. Akkor hogy is van ez?

Elmulasztottam eleget szeretni, elmulasztottam elmondani, akit szerettem, hogy mennyire sokat jelent nekem. Most már nem tehetem meg, mert meghalt, most már csak magamnak mondhatom el, de nem tudom, ha ő érzi, vagy halja, odaát. Elmulasztottam a gyerekeim mellett lenni, amikor kicsik voltak, mert dolgoztam. Dolgoztam reggeltől estig, hogy mindenük meglegyen. Mondtam nekik mesét, sokat és sokszor, de talán többször kellett volna. Elmulasztottam a saját életemet. Elmulasztottam a válásomat. Amikor éveken át abban reménykedtem, hogy majd jobb lesz. Ahelyett, hogy változtattam volna rajta. Ma lehet, hogy boldog, vagy boldogabb lennék. Elmulasztottam boldog lenni. Mindennap hálát adni azért, hogy élek, hogy tudok járni, tudok lélegezni, hogy tudok énekelni, hogy nem nyitom ki a szemem arra a sok csodára, ami körülöttem, van. Elmulasztottam segíteni.

Miért szeretünk szenvedni? Miért ülünk a szarban, és várjuk, hátha valaki megoldja helyettünk? Tudom, tudom, kicsi vagyok, jelentéktelen mit tehetek én? Én is kicsi vagyok, de kiabálok, mondom, kimondom. Ha sok kicsi, jelentéktelen el kezd kiabálni és mondani, és akarni, a sok kicsiből egy óriás is lehet. Egy fecske nem csinál tavaszt, de elindít valamit.

Ez a legnagyobb bűnűnk nekünk embereknek. Elmulasztunk élni, elmondani, amit szeretnénk, és várjuk, hogy valaki más majd megoldja helyettünk.

Nem vagyok tökéletes, sokszor hibázok, de erre most azt mondom, amit annak idején mondott a Mester is.

-Megbocsátom magamnak az elkövetett hibákat, és megbocsátom magamnak, azt is, amit ezután fogok elkövetni, mert a hibáimat az épülésemre fogom használni.

Egy dolgot azonban megtanultam. Szégyellni magam csak attól fogom, amit én követtem, én követek el. Ha valaki megaláz, ha valaki próbál letiporni, azt nem engedem, de azért nem is szégyellem magam. A megpróbáltatások alatt is embernek maradni, ez az igazi kihívás számomra.