Úgy érzem magam, mint aki sodródik az árral. Mintha nem is lenne már akaratom. Teszem a dolgom, és hagyom, hogy történjenek körülöttem, csak úgy, érzések nélkül. Reggel a legnehezebb, amikor fel kell kelni. Már megint egy nap? Már megint egy nap, ami tele van kötelességgel és aztán semmi. Üres a lelkem. Nincs benne láng, nincs benne még víz se, az öt elemnek nyoma sincs benne, csak a gondolatok kóvályognak céltalanul.

Mandala. Igen, egy mandala vagyok, csakhogy most éppen összehúzódtam, a spirál legbelső részében, ahol a végtelen nagy csend van. Szeretnék ott maradni, szeretnék semmivé válni. DE az óra ketyeg, és fel kell kelnem, mert a gyerekek itt vannak, és főznöm kell rájuk és takarítani, és életem elindul.

A reggeleket kellene legjobban, szeressem, de én nem érzek semmit, csak azt, miért van újból reggel?