Vagy úgy, hogy azt érzed, mindenki ellened van?

Vagy úgy, hogy úgy tűnik, még egy kicsi, és minden rád borul?

Van úgy, hogy már azt hiszed tovább nincs, nem bírod?

A világ megomlik, és rád dől, és tehetetlen vagy?

Én már hónapok óta így érzem magam. Mintha egyedül harcolnék a világ ellen. Lehet, hogy kicsit eldramatizálom, lehet, hogy nem? Nem tudom. Az biztos, hogy nagyon nehéz periódusban vagyok. Tudod, amikor benne ülsz a szarba, mert ezt másképpen már nem mondhatom, és hirtelen eldöntöd, hogy elég, nos elég sok időben telik azt lemosni magadról, mert mindegyre visszaköszön valami a régi dolgokból. A legnagyobb vétkem a halogatásom volt. Amikor éreztem, hogy nem jó ez nekem, amikor éreztem, hogy nem találom a helyem, akkor kellett volna lépnem. De nem tudtam, egyszerűen nem tudtam. Azt hittem valaki más megoldja helyettem, azt hittem, majd az idő megoldja, azt vártam, hogy valaki megmondja, merre menjek.

A szomorú hír az, hogy senki nincs, aki megmondja, mi jó neked. Ha akarod, lesznek sokan, akik tanácsot adnak, akik ítélkeznek feletted, akik, ejnye-bejméznek, akik majd megmondják a jó tippet. De ezek nem visznek előre.

Mindennap lebontok egy téglát, de mindennap mintha még több tégla lenne a falba.

Egyedül csak az IMA segít.                                                                                                      

Mindennapi imám az, hogy: Uram adj erőt, hogy el tudjam bírni, ami az én csomagom. Uram, adj türelmet, hogy elviseljem azokat a dolgokat, amik bosszantanak. Uram, adj szeretetet, hogy akkor is, azokat is szeretni tudjam, akiket gyűlölni tudnék.

A nagy óceánban mindannyian magányos szigetek vagyunk. Ezt elfogadni a legnehezebb.