Beszélgettünk. Apró cseprő dolgokról, egy idő után felcsattan.
-Mért vágsz folyton a szavamba!
Állok és gondolkozom. Mikor vágtam a szavába? Tényleg a szavába vágtam?
-Idegesítő tudsz lenni.
Azon gondolkodtam, ha idegesítő vagyok, akkor miért beszélek vele. Miért kell, beszélgessek vele. Még csak nem is ismerem, még nem is találkoztunk, de máris idegesítő vagyok. Nos azt hiszem, most kell azonnal befejezni.
-Azt mond meg, mi az, ami a hibámnak tartasz, mi az, ami annyira idegesít?
Lehet, hogy ő úgy éli meg, hogy idegesítő vagyok, én meg úgy élem meg, hogy bármit kérdezek, csak arra válaszol, amire akar. Manipulálva érzem magam. Csak bizonyos témákról lehet beszélgetni. A többi tabu. Ok, akkor ne beszélgessünk.
Kell ez nekem?
Az biztos, hogy türelme hozzám nem sok van. Az biztos, hogy nagyon lehengerlő tud lenni. Amikor első napon beszélgettünk, úgy éreztem, mintha mindenben talált volna a szó, mintha a gondolataimat olvasta volna ki. Hát persze! Érti a dolgát, hiszen ez a szakmája, manipulálni tudja, könnyedén az embereket. Miért volt jó, miért éreztem, hogy a lelkemből beszél? Mert azt mondta, amit hallani akartam. ÉN BALGA!
De nem is haragszom rá, hiszen én engedtem meg, hogy az orromnál fogva vezessen. Annyira el akartam hinni azokat a dolgokat, annyira akartam hallani azokat a kényeztető szavakat, hogy amikor kimondta, csak hagytam magam, mint amikor a víz magával ragad. Hagytam, hadd ringasson, hadd dédelgessen. Most azonban felébredtem. Már nem dédelget az a víz, már nem simogat, hanem neki-neki ver a hegyes köveknek.
Kell ez nekem?