-Mindig takaródzom. Jézus azt mondta, a Mester ezt mondta, Müller Pétertől ezt olvastam, és sorolhatnám akár napestig. Nem számít, hogy ki mit mond, nem számít, hogy abból mit fogadsz a magadénak és mit nem, azt hiszem a lényeg az, hogy legyél jóban önmagaddal. Egyszer egy öreg barátnőm mondottá, hogy amit nem mondhatok el senkinek, azt megbeszélem önmagammal. Ha én megbeszélem a gondjaimat, már nem is nyomasztanak annyira. Szavak, szavak, szavak. Azt mondják (látod, már megint ezzel kezdem), hogy ha beprogramozod az idődet kellőképpen, akkor minden a legnagyobb rendben fog lenni. De mi van akkor, amikor nem akarsz tervet, nem akarsz semmit, még gondolkozni, sem, csak ülni és nézni a semmiben és érezni, hogy élsz. Úgy van jól, ahogy van.

Unom magam, egyszerűen unom magam. Ilyen érzetem volt, amikor évekkel ezelőtt magához ölelt szorosan Depressziós barátnőm, és éreztem, ha nem enged el, lassan megfulladok. Tennem kéne valamit, pörögni, kitalálni dolgokat, de mindent unok. A monotonságot is unom, az újdonságot is, mindent. Holnap megyek Szovátára. Beülök a tóba, és csak úgy lebegek a semmi közepén, áztatom magamból ki gennyes gondolataimat. Ez a semmit se akarás mindennél rosszabb. Hétvégén meghívtak szinglibálba. Elmegyek, de már nem számítok semmire. A mostnak élek, táncoljak egyet, jót, és máris megérte. Olyan régen nem táncoltam valakivel. Egy magas férfi csak úgy a karjaiba fog és visz, én meg elengedem magam és csak az a gondom, hogy a ritmust érezze egész testem.

 

Már megint meglopott a fiam. Nem tudom, mi fáj jobban? Az, hogy meglopott, vagy az, hogy tagadja. Ezzel hülyének néz engem. Azt akarja bebizonyítani, hogy kihagy az agyam, hogy nem emlékszem arra mit teszek. Volt rá példa, hogy megálltam egy percre és gondolkoztam. Gondolkoztam azon, hogy vajon ennyire nem emlékeznék? De most már nem teszem. Tisztán emlékszem mindenre, és tudom, hogy elvette a pénzt. Pedig igyekszem adni neki. Nem tudom, miért teszi, nem értem meg a viselkedését. Istenem, Istenem, bocsáss meg nekem, de olyan gyűlöletet, olyan dühöt éreztem iránta, hogy képes lettem volna megölni.

Egyedül harcolok, szélmalomharcot vívok, és nem tudom, már nem tudom mi tévő legyek? Olyan rosszul vagyok, annyira felidegesedtem, hogy minden erőm elszállt.

Nem találok megoldást a gondomra, nem találom a megoldást. Próbáltam segítséget kérni, próbálok lábra állni, de folyton úgy érzem, mintha a víz elsodorna.

Akkora keserűség van a lelkemben, hogy legszívesebben meghalnék. Semmi jó, semmi megnyugtató, semmi biztonság nincs az életemben.

 

Vágyom arra, hogy rendben legyen az életem, vágyom arra, hogy normálisan élhessem mindennapjaimat. Néha azon gondolkozom, hogy milyen nagydolognak tűnik az, hogy legyen valaki mellettem. Aki megérti a félelmeimet, aki ha bánatom van, vagy bajban vagyok, megvigasztal, megölel. De nincs. Azt hiszem, már többet nem is fogom mondani, többet nem is írok róla. Isten nem szeret engem, Isten azt akarja, hogy bekeményítsek, hogy soha többet ne sírjak, hogy ne várjak senkitől semmit. Isten megedzeni akar engem. Isten nem szeret engem, mert ha szeretne, megmutatná nekem a szép oldalát is. Ha szeretne engem nem csak fájdalommal, ajándékozna meg, hanem küldene nekem valakit. Valakit, aki vigyáz rám, aki megóv a világ bajaitól, aki szeret, és akit én is viszont tudok szeretni.

A tegnap szinglibuliban voltam. Hát, nem volt rossz. Táncoltam egy jót, a lábamat letáncoltam. Tudtam, hogy nem kell nagydologra számítanom, így aztán nem volt csalódás, hogy egy olyan pasi nem volt ott, aki egy kicsit is tetszett volna. De nem azért, mert nagyra tartom magam, nem azért, mert sokat képzelek magamról, hanem mert egyszerűen nem volt és kész.

Reggel felé, amikor már eléggé kifáradtam, kiültem a teraszra, és ott ültem a sötétségben legalább egy jó félórát, ha nem többet. Gondolataim repdestek körülöttem, de nem adtam nekik nagy fontosságot.

-Csak szokjad az életet, csak szokjad a magányt. Bár menekültél előle, ő az, aki mindig veled van. Ő az, aki ismer téged úgy, ahogy vagy, ő az, akit soha nem fogsz tudni lerázni magadról.

A hold kereken és sápadtam világított rám, mintha csak az lenne a szerepe, hogy a koponyámba világítson.

- Meg akarok halni.

- Ajaj, nem megy az olyan könnyen kicsi barátom, de nem ám. Végig szenveded, amit még kiírtak, aztán akár meg is halhatsz.

-Nem félek a haláltól. Bár ismeretlen, de talán az életem történéseiben a sok rossz arra való, hogy ne féljek a haláltól. Nem sajnálok itt hagyni semmit és senkit, nem kapaszkodom már senkibe és semmibe. Önző világom arra tanított meg, hogy senki sem sajnál engem, hogy senkinek nem hiányoznék, hogy senkiért nem érdemes élni.

Szeretnék meghalni.                                                                              

Nem akarok farkassá válni, nem akarok összeszorított fogakkal élni, semmit nem akarok már. Belefáradtam a sok harcba, belefáradtam a reménybe, mindenbe belefáradtam. Annyira fáradt vagyok, hogy reggel, amikor felkelek, arra gondolok, Istenem, megint egy nap? Istenem, már még egy nap fog következni. Biztatom magam, hogy fel kell kelni, és el kell indulni. De a kis hang ott bujkál bennem, és azt kérdi vissza.

-Minek??? Mi értelme?