Eső után kisüt a nap. Az életem csupa zivatar… mondanám, de nem mondom.

Ez a hónap katasztrofális volt, még annál is rosszabb. Én magam is az vagyok. Mindennap, amikor lefekszem, eldöntöm, hogy holnaptól minden meg fog változni körülöttem. És másnap ugyanúgy kezdődik el. Szeretném magam arra szoktatni, hogy korábban feküdjek le, és reggel, minden reggel 6 órakor felkeljek. Programot, pontos programot szeretnék magamnak. Túlságosan érzékeny vagyok. Mikilaci megmondta, hogy egyebet sem tettem, csak panaszkodtam egész héten, és ha jobban belegondolok, akkor belátom, hogy igen. Egyebet sem tettem, csak a múltamat síratom.

Miért nem tudom letenni? Nem fontos már a sok bántás, az én szomorúságom sem fontos már. Túl sokat dédelgettem magamban a fájdalmat.

Van két csodálatos gyermekem, de az egyik közülük úgy viselkedik velem, mintha a kapcája lennék. Nos, ezt nem fogom tűrni. Egyszerűen be fogok keményíteni.

Ha már nem értem el semmit a szeretettel, akkor el fogok érni a szigorral.

A magány körül ölel, pedig már nagyon unom. Ha már nem lehet egy igaz társam, legalább imádkozni tudnék úgy, mint régen. De valahogy néma és süket minden körülöttem. Isten elvárja tőlem, hogy jó legyek, Isten elvárja azt, hogy a jó úton járjak, de mért olyan nehéz ez az út? Miért kell mindig egyedül küzdenem ezen az úton?

Szinte mindennap perelek vele, pedig ő még csak nem is válaszol.

Szomorúságom marad a régi, minden egyebem elmúlik, minden változik.

Reggel, amikor felkelek, azon tűnődöm, mi értelme van annak, hogy megint felkeljek?

Tudom, hogy rosszul gondolkodom, tudom, hogy meg kell változtatnom az életem és mégis miért kapaszkodom a semmibe?

Ma felhívtam Olinot, hiányzik a hangja, szeretem hallani, ahogy viccelődik velem, ahogyan mesél. Pedig nem kéne. Minden csak olyan, mint egy függőség. Azért ragaszkodom hozzá, mert azt hiszem, jobbat nem érdemlek.