Az élet egy nagy játék egyesek szemében. Mások meg úgy érzik, minden egyes jó dologért nagy árat kell, fizessenek. Ki az okosabb? Lehet, hogy a játszmások azok, akik tudnak valamit?

Amikor azt hittem engem már nem érhet semmi jó, nekem már nem tartogat az élet semmi jót, pofonvágott a szerelem. Csak úgy jött hívatlan, észre se vettem máris behálózott. Beszélgettünk először egy hivatalos portálon, aztán facebook, majd Messenger. Nem azt mondom az első, de a második szó már nagyon talált. Észre se vettem és órákon át csak beszéltünk, beszéltünk.

Nem hiszem el, hogy ennyire jól tudunk egyezni! Nem hiszem el, hogy a gondolataink ennyire összecsengenek! Aztán arra döbbentem, hogy mesélünk egymásról, mindenről. Kapcsolatok, szerelmek, gyermekkor, apa, anya minden, ami csak jöhet. Valahol úgy éreztem rokon lelkek vagyunk. Aztán már több, nem rokon, hanem lelki párok.

-Lehet, hogy ő az igazi?

Nem tudom mit tudtunk annyit beszélgetni, de jó volt nagyon. Együtt főztünk, együtt kacagtunk, aztán sírtunk, együtt tettünk vettünk négy napon keresztül. Vasárnap 6 óra hosszat beszélgettünk, még magamon is csodálkoztam. Soha ennyire közel nem éreztem senkit magamhoz. Éreztem a szuszogását, hallottam a hangját, és mintha itt lett volna mellettem, érezni véltem az érintését. Ő is. Csodás volt. Szerelem volt.

Amikor szembejött velem, már láttam, hogy nem mosolyog. Csak nézett és én néztem és a szívem összeszorult. Szerettem volna odarohanni hozzá, átölelni, de csak álltam és vártam. Lábaim földbe gyökereztek. Csak a szememmel érintettem, simogattam végig. Nyúzott volt és szomorú. Mosolya erőltetett volt. Amikor odaért hozzám úgy puszilt meg, hogy alig ért hozzám. Én meg csak álltam ott bénán. Akkor döbbentem rá, hogy már nem vagyunk egy hullám hosszan. Dejavu érzetem volt, szinte sírni lett volna kedvem. Tíz percet nem ült és elviharzott, mintha menekült volna. Én meg ott ültem a cukrászdában egyedül, bénán, és az elmúlt napokra gondoltam. Ez is egy rosszul sikerült szerelem? Miért? Mit nem tudok? Mi történik velem? Hiszen én jó voltam.

Összeomlott bennem a szerelem, de nem tudtam sírni. Égetett a szegénység körülöttem.

Mentem az úton és kerestem valami szépet, amiben meg tudnék kapaszkodni. Gyerekkacagás, madárfütty, sütött a nap és én olyan öregnek éreztem magam.

Aztán megrázom magam, felemelem a fejem és mondogatom magamban.

-         Jól vagyok, minden rendben van, nagyon jól vagyok.

Mégis igazán jól akkor lettem, amikor barátnőm azt mondta nekem.

-         De mit mondott, mi volt a baj?

-         Hiányzott a szikra, várta, de nem volt ott.

-         És amikor beszélgetetek, amikor látott fényképen?

-         Akkor volt, de élőben nem volt

-         Na, majd 5o évesen csak keresgélje a szikrákat, csak nehogy túl nagyot durranjon.

Nevetnem kellett. Elképzeltem, ahogyan megyek az úton és szikrákat szórók magam körül.

Nem volt ott a szikra.

Ott volt, csak éppen nem akarta meglátni. A szikra mi magunk vagyunk. Van, aki meglátja, van, aki elmegy és keresi, keresi egész életén keresztül.