Érdekes álmom volt. Hapit álmodtam, de nem akárhogy. Két szája volt, és nem egyformán beszélt a két száj. Nagyon fura volt. Aztán azt mondta nekem, hogy szeret, de én nem éreztem semmi ehhez hasonló dolgot, és szinte bántott, hogy ezt mondja. Mi lesz akkor a feleségeddel?

-Őt is szeretem, de téged nagyon, nagyon.

Nem akartam, hogy engem szeressen sehogyan, amikor felébredtem szinte megkönnyebbültem. Azon gondolkoztam, hogy akkor a tudatalattim azt kívánja, hogy ő szeressen engem? Nem, határozottam érzem, hogy ezt nem kívánom. Nagyon sok jó tulajdonság van Hapiban, de nem az esetem. Soha nem gondoltam rá így.

Amikor felébredtem szinte magam előtt láttam a választ. Senki sem az, aminek látszik.

Talán mégis van benne valami, valami, ami nem őszinte?

Nem tudom, mit tegyek? Megint itt állok és gondolkozom, hogyan tovább?

Egyedül vagyok, kint is, bent is. Megismerek valakit, akivel nagyokat tudunk beszélni. Azt hittem soha többet nem fogok így érezni. Aztán órákon át beszélgetünk.

Hogy lehetséges ez? Valakivel, akit nem is ismerünk, akit nem is láttunk soha, csak egy két képről van fogalmunk, hogy milyen. Mellesleg a képről nem is jött be nekem annyira. Kék szemek, soha nem szerettem a kék szemeket. A barnákért vagyok oda, de nagyon. Mégis volt benne valami, nem tudom. A hangja, kicsit rekedtes, de mégis olyan megnyugtató, nyugodt és ismerős. Mintha mindig is ismertem volna. Igen, ismerős ez az érzés, ezelőtt öt vagy hat éve vett még hatalmában ez az érzés. Órákon át beszélgettünk, csak beszélgettünk. Egyforma a zenei ízlésünk, ő is imádja klasszikusokat. Együtt hallgattunk zenét, aztán együtt főztünk, és kacagtunk. Sírtunk együtt, egymás elmesélt történeteit megkönnyeztük, hallgattuk, ahogy a másik sír a telefonban. Aztán énekeltünk és táncoltunk, megvallom, erősen falsul énekelt, de még ez sem tudott zavarni, mert… nem tudom miért? Jó volt vele, nagyon. Nem tudom megmagyarázni miért, de az öt óra úgy telt el, hogy nem is éreztem. És ő sem.

-         Nekünk együtt kell lennünk. –mondta.

-         De mi lesz akkor, ha találkozunk és nem fogunk tetszeni egymásnak.

-         Kizárt dolog, hogy ne tetsződjünk egymásnak, hiszen a lelkünk, a gondolatunk egy.

Azt mondta, azt akarja, hogy soha többet ne csalódjak. És mégis. Nem tudom mi történt, de a találkozásunk más volt, mint amilyent szerettem volna. Tíz percig bírta ki velem, aztán elrohant. Haragudnom kellett volna rá, de nem tudtam, csak a lelkem szakadt bele. Éreztem abban a pillanatban, hogy elveszítettem. Semmi másra nem vágytam, csak azt, hogy megöleljen, de nem. Valami nem tetszett neki. Aztán másnap mégis beszélgettünk. Az én hibám, mert nem tudtam elzárni. Ugyanúgy beszélgettünk, mint régebb, csak… valami már hiányzott. Nem tudom mi, de ott volt helyette a fájdalom. Fájt a szívem. Ugyanaz megismétlődik, mint ezelőtt öt évvel. Úgy látszik nem tanultam, úgy látszik szükségem volt egy újabb fájdalomra. De miért? Itt van nekem a fiam, akivel nap, mint nap megharcolom a magam kis harcát. Már abban is néha úgy érzem, belepusztulok, akkor minek jött ez az érzés. Olyan az egész, mint egy valami gyönyörű alakzat, átlátszó szivárványszínű üvegből. Törékeny és gyönyörű. Azt sem tudom mi volt, szerelem volt, vagy csak vágy? Túl hamar összetört, túl hamar. Rövid ideig tartott, és már azt se tudom, hogy igaz volt, vagy csak álmodtam. Nem volt más, csak talán egy…….üvegszerelem.

Ironikus ez az élet, mert ott vannak mások, ott van L. és A. Akinek kellenék, akik szeretnének, de nekem nem kell egyik sem. Hiába szép a külső, egyiknek sem fogott meg a lelke. Nekem az kell, a lelke kell, azt tudjam szeretni, a többi is megszépül. Csúfolkodik velem az élet, mert mindenből csak részeket ad nekem, darabokat, amik semmit nem érnek. Nem fogok több kompromisszumot kötni. Inkább egyedül legyek, magányom elviselem, minthogy egy újabb társas magányban cseppenjek. Talán ez az én sorsom. Talán ezt kell, megtapasztaljam. Hiába vágyom, a vágy, csak vágy marad, míg egy napon azt is elfelejtem, hogy hiányzott valaki az életemből. A szomorúság itt marad nekem és gyengéden átölel. Egy percre azt hittem, ő az igazi. De nem. Csak egy újabb illúzió, ábránd.