Drága Pé!

Milyen jó lenne, most nem írni neked, hanem beszélgetni veled. Olyan jó volt, még amikor órákon át tudtunk beszélgetni mindenről. Álmodoztunk, mint két kisgyerek. Nem gondoltam akkor a gondjaimra, bajaimra, csak önfeledtem kacagtam veled. Minden vicceden tudtam kacagni. Mindent szerettem rajtad, szerettem a hangod, még ma is hiányzik a hangod, ahogyan mondod, hogy gyere, na. Beleborzongok és elfog a vágy, hogy repüljek, repüljek hozzád.

Ha varázsló lehetnék, most madárrá változnék, kék szemű madárrá és elrepülnék a te ablakodhoz. Messze vagy tőlem, de én repülnék, ha kell egész nap és egész éjjel, és aztán letelepednék egy faágra valahol a lakásod mellett, és figyelném, mikor jössz ki, aztán repülnék fáról fára és követnélek, amerre csak mész.

De hiába válnék, madárrá akkor sem tudnálak átölelni, akkor sem érezhetném a szíved dobbanását. Jó is, hogy nem változhatom madárrá, mert csak megszakadna a szívem.

Annyira várom, hogy hívj, hogy már fáj. Nem jó ez nekem. Nem akarom, hogy ilyen legyek, mond meg, mit tegyek? Hogyan tudnálak elfelejteni minél gyorsabban?

Olyan boldoggá tudtalak volna tenni. Annyira tudnálak szeretni, de neked nem kell az én szeretetem.

Mindennap egy kicsit elengedem a gondolatodat, de nehéz, nagyon nehéz. Pedig még csak nem is szerettél.

Megbocsátom neked, amiért nem szeretsz, és megbocsátom magamnak, mert szeretlek. Kérem az Istent, hogy vigyázzon rád.