A teraszon nincsenek sokan. Két emberke külön asztalnál szürcsölgeti a kávéját és egy másik asztalnál egy férfi és egy nő. Próbálok rájönni, mi van köztük. Beszélgetnek, a nő előre hajolva nagyon magyaráz, a férfi hátradőlve csak nézi, közben meg bólogat. Nem hallom a beszélgetést, csak a testbeszédre figyelek. A nő, negyven körüli nagyon el van foglalva a saját mondandójával, a gondolatai körbevonják, szinte már nem is figyel a férfire. Jól eső érzéssel önti ki magából a szavakat. Végre van valaki, aki hallgat, és ő most elmondhatja, hogy milyen fenséges gondolatai vannak. A férfi nézi, méregeti, de nem annyira a szavak izgatják, hanem inkább az ő saját gondolatai. Uha!

- Hogy mennyit tud mondani ez a liba, pedig már igazán mehetnénk. De nem, nem fogom félbeszakítani, az embernek türelme kell, legyen, ha igazi párolt húst akar enni. Ez a nő ma velem fog aludni, és ennek ára van. Ha ez az ára, hogy végig kell, hallgassam, ám legyen. Majd bólogatok, és úgy teszek, mintha nagyon el lennék ragadtatva. Elvégre nem is kell, sokat tegyek.

A nő belefárad a beszédbe, elhallgat kicsit, és addig szerényen belekortyol a kávéjába.

            Akkor jelenik meg a cigányasszony. Karján egy kosár, benne virágok, nagyja már kókadozik a melegtől, ahogy, a cigányasszony is, látszik rajta, hogy fáradt. Odamegy a párhoz és mosolyogva kínálni kezdi portékáját.

-         Vegyen a nagyságának szép virágot! Virágot a virágnak, jaj, egyem a lelkét, de szépasszony, igazán megérdemli.

A férfi a nőre néz kérdőn, az meg hárítón mondja, hogy nem kell, igazán semmi szükség most erre. A férfi megkönnyebbülten felsóhajt.

            -Úgyis csak elszáradna, nem érdemes. Gondoltam, hogy veszek, neked egy száll rózsát, de hova tettük volna?

            -Nem fontos, egyáltalán, nem fontos.

Nézem őket, mindkettő hazudik, már hogyne lenne fontos egy nőnek a virág. Virágot kapni egy férfitől, az nagyon is fontos, persze ha rákérdenek, akkor már nem fontos. Megkérdezni egy nőt, hogy kérsz virágot, az rosszabb mintha nem is venne semmit. Hát melyik nő mondja, igen te nagy ökör, szeretnék virágot kapni tőled, szeretném elhinni neked, hogy nem csak a szexen jár az eszed.

A cigányasszony, még pár percet ott áll előttük és vár. Nem szól semmit, de a gondolatai repkednek.

            - A rosebb enné ki a beleteket, már virágot sem vesztek, hova lett a szerelem, hova lett a romantika, amiből én is olyan jól meg tudtam élni. Ma még egy száll cigit sem tudtam venni, mert minden férfi vagy fukar, vagy nem is tudom, minek lehet ezt nevezni.

Azzal elmegy az asztaltól, és az egyedül álló férfinek ajánlja pórtékáját nem nagy meggyőződéssel. A férfi egyet morog, a cigányasszony meg tovább áll.

Mekkora pazarlás, ott az a sok virág a kosárban és senki nem örvend neki. Kis törékenyek, a természet csodái.

Mindenki szerepet játszik, senki nem őszinte. Mert ha az lenne, hová is fajulna a világ?

Mondjuk a cigányné azt mondta volna:

-         Vegyenek virágot, mert ma még nem szívtam el egy száll szivart sem, és még kenyeret is kéne, vegyek, és ha jó napom, akkor egyebet is.

-         Veszek, ha ezzel örömet szerzek neked, nem a pénz, de ha nem érem el a célom, akkor feleslegesen kidobott pénz.

-         Vegyél, de nem kérdezd meg, legyél romantikus, hogy higgyem azt, nemcsak az érdekel, hogy ma veled aludjak, hanem mondjuk az eszem, amiről be tudnám bizonyítani, hogy nem egy buta liba vagyok, és a lelkem, amelyik olyan nagyon érzékeny. Vagy legalábbis azt hiszem.

-         No, ezt megnéztem volna magamnak. Ott hagytam őket, tovább beszélgetni, mert már nem akartam se látni se hallani egyiknek se a gondolatát.

A virág meg azt mondta, hogy amikor ott voltam a réten én voltam a legszebb, a nap simogatott, a szél ringatott, a rovarok kényeztettek, most meg sorvadva epedezem a vizet, pedig tudom, hogy a halál vár rám.