Néha csak azt érzem, hogy írnom kell. Azt se tudom miért, kinek, minek csak azt, hogy írnom kell, ki kell, írjam magamból a bánatomat, az örömömet, a félelmeimet és mindent. Gyerekkoromban elképzeltem, hogy híres író vagyok és jobbnál jobb könyveket írok. Néha egész jó kis történeteket találtam ki aztán félretettem az agyamba, hogy majd jobban ki fogom dolgozni és aztán leülök, és csak írok és írok. Néha neki is fogtam, de pár oldal után abbahagytam és más ötleteknek vagy gondolatoknak fogtam. Lehet, hogy nincs bennem kitartás, vagy ha van is nem elég? Miért szeretik az emberek mindig a másikat címkézni? Ez ilyen, az olyan, az meg amolyan. Persze, hogy nincs két egyforma ember, de miért nem mondják azt, hogy jaj, milyen csodálatos vagy, milyen egyedi és mégis milyen jó, hogy vagy és nélküled nem lenne teljes a világ. Néha érzem, hogy hiányzik az, hogy valakinek fontos legyek. Itt vagyok már egy hete a barátnőmnél, és hát az első napokban volt, hogy csak úgy átöleltem. De ő nem tudott mit kezdeni az én áradó ömlengésemmel. Úgy jártam vele is, mint egykor a férjemmel, hogy elszégyelltem magam. Nem lehet akárkinek akármit adni. Még ölelést se akárkinek. Így aztán magamban vagyok. Arra gondoltam, hogy ezután csak akkor ölelek, ha engem is megölelnek. Ha visszaölelek az nem gáz. Ha valaki megölel, akkor talán elvárja, hogy visszaöleljem. Amikor kicsik voltak a gyerekeim nem hiányzott annyira az ölelés. Őket megölelhettem, puszilgathattam, de már ők is megnőttek és nincs szükségük az anyai ölelésre. Pedig de jó volna néha valakit megölelni…