Nem volt időm annyit írni mostanába. Sok minden történik velem, körülöttem, a gyerekeimmel, és bár néha neki keseredek, ha összességében veszem, inkább elégedett kell legyek. Persze, hogy az volna az igazi, ha csupa jó történne, de hát ez van, még a mesékben se mindig jó, csak a vége. Ott is ott van a küzdelem, az út, amin végig kell menni, hogy eljussál Óz országában, hogy aztán arra ébredjél, hogy otthon a legjobb, és az a legfontosabb. Lehet, hogy én vagyok az örök álmodozó, lehet, hogy túl romantikus vagyok, de most is azt mondom, hogy az én gyerekkorom sokkal szebb volt, mint a gyerekeimé. Pedig akkor nem volt számítógép, nem voltak mobil telefonok, nem voltak plasztesenek, és még tévé készülék is csak egy kettő volt az utcába, és az is fehér fekete. De ott voltak a könyvek, amik elvittek az álmok birodalmába, ott voltak a mezők, a nádas, ahol indián tábor vertünk fel, ott voltak a forró nyári éjszakák, amikor késő estig vertük a kártyalapot és hol vitáztunk, veszekedtünk, hol nagyok vihorásztunk. A májusi esték a cserebogár-vadászattal, a téli éjszakai szánkázások, nyáron a szarkatojás keresése, a nagy kirándulások, szalonnasütés, gombászás. Nem is tudom sorolni, mi mennyi minden is volt. Boldog gyerek voltam. Nem volt százféle babám, néha üres dobozokból készítettem bababútort, meg betelt füzetekkel játszottunk iskolásdit, de volt fantázia. Ott volt bennünk a képzelet, hogy bármi lehetek, ami csak akarok. Ma, ha megkérdem a fiam, hogy mi akar lenni, nem azt mondja, hogy tanár, orvos, mérnők, vagy egyszerűen sofőr, autószerelő vagy bármi, hanem azt kérdi vissza:

Ne lepődj meg, nem csak az én fiam ilyen, hanem mindegyik gyerek a korabeliek közül. Hiába beszélek velük szépen, néha idézek példabeszédeket a bibliából, próbálom őket a helyes útra terelni, sokszor azt érzem lepereg róluk az, amit mondok. Máskor meg azon gondolkozom, hogy már nem is én nevelem őket, hanem a Világ.

Néha bűntudatom van, hogy biztosan nem beszélgetek velük igazán eleget, de van úgy, hogy már ők mondják, kezdek egy kicsit túl sok lenni.

Hát igen, egy idő után a gyerekeinknek is kezdünk egy kicsit sok lenni. Elég, ha ételt, ruhát adunk, meg költőpénzt, a felesleges dumát, ha lehet, mellőzzük. Hiába mondom, hogy azért van, mert féltelek, mert szeretnék meggyőződni, hogy minden ok, már látom az arcán, hogy nagyon unja. Arra gondolok, hogy vajon lesz egyszer valaki, aki nem fogja unni, amit mondok. Akivel elbeszélgethetek akár hetekig is, nem fogja unni, sőt, akkor lesz boldog, ha velem lehet?

Már megint olyasmiről álmodozom, ami nincs.

Egy újabb hét, megint egy listányi tennivaló, és a szokásos ismétlődő dolgok. Néha unom, hogy mindig csak az, és az, de tudom, hogy kell, kellenek az ismétlődő tennivalók. Azok adnak biztonságot, erőt, azt ismered, és abban biztos vagy, a többi meg egy nagy kaland. Mindkettőre szükséged van. A kalandra is, az ismert dolgokra is.