Egész délelőtt kerestem, de tudtam, hogy nem találom meg. Dél felé úgy összeszorult a mellkasom, hogy azt hittem meghalok. Környékezett a hányás és olyan erős fejfájásom volt, hogy minden erő kiszaladt a lábam alól. Hazamentem, tudtam, hogy semmit nem tudok tenni, ki kell, várjam, hogy jöjjön haza. Amikor háromkor hazaért, olyan vidáman lépett be, mint aki jól végezte dolgát.
-Hol voltál?
-Hol lettem volna? Iskolába
-Hol voltál?
-Mért kérded?
-Mert szeretném tudni, hogy három napja hová jársz el?
-Meszelni voltam, nézd milyen a kezem.
A keze valóban csupa mész, de amikor azt mondtam, ok akkor most megyünk és beszélünk azzal, akinél dolgoztál, visszakozni kezdett.
-Nem mutatom meg hol voltam, nem akarom, hogy cirkuszoly.
Szóval én cirkuszolok?
-Az az ember nem kérdezte meg, hogy mért nem vagy iskolába?
-De, de azt mondtam, hogy elkéreztem.
Hihetetlen, nem tudom, mit tegyek vele. Megfogtam a kezét és behívtam a nagyszobába. Odaállítottam a tükör elé.
-Nézd bele, mit látsz?
-Mit lássak magamat.
-Látod, milyen szépfiú vagy?
-Igen.
-És mit gondolsz, nem kár ezért a szép fiúért, hogy csak úgy elkallódik? Ha nem tanulsz ki fognak dobni az iskolából.
-Tudod Anya a tegnap éppen arra gondoltam, hogy jobb tanulni, mint dolgozni, mert egész nap dolgoztam és csak tíz lejt, kaptam.
-Na és mikor gondoltad, hogy ideje nekifogni, tanulni?
Mosolyog, nagy kék szemeivel néz rám és mosolyog.
- Szeretlek Anya.
Én meg azon gondolkozom, megfojtsam, vagy felpofozzam. Azért a lelkem mélyén arra gondolok, még így is jobb, hogy dolgozni volt, és nem valahol belőtte magát, vagy tudom is én? Igaz arra nem volna pénze, mert én mostanában még kevesebb pénzt adok, mint eddig. Pótmamával beszélgettem telefonon. Amikor hallotta, hogy síros a hangom, öt perc múlva nálam volt. Jól esett, hogy volt, akinek elpanaszoljam magam. Ő aztán mindenről tud. Jól esett kimondani, el is sírtam magam. Tudom, hogy ő sem tud segíteni, de az is sokat jelentett, hogy volt, akinek elpanaszoljam magam. Már nem is mondom senkinek, mert nekem is sok, amit leművel, szégyellem is, hogy ilyen gyermekem van.
Elnézem bátyám gyermekeit, egyik ügyesebb, mint a másik, igazán büszke lehet rájuk. Mind a kettő egyetemen van, de nem is akármilyen iskolába, és előttük igazán szép jövő áll. Én, pedig kínlódom az én Okoskámmal. Kincsemmel nincsen annyi baj, ő egy kicsit összeszedte magát, és úgy látom az iskolát is, szereti. Remélem ügyesen le fog érettségizni, és aztán hátha neki is valamerre alakul, de hogy Okoskámmal mi lesz? Nem tudom. Fáj a szívem érte, mert nagy kár. Akinek az Isten ennyi talentumot adott, és ő csak úgy elkótyavetéli. Na ez az igazi szomorúság. Ha Butuskámnak született volna, akkor azt mondanám, valahogy végezze el az iskolát, és majd csak lesz valami, egy jó szakmát megtanul oszt dolgozni is kell valakinek. De ő nem buta, és mégis. Annyit búsulok érte, néha már érzem, hogy darabokba szakad a szívem.