Volt még pár régi bejegyzésem a gépemen. Régi napló töredékek. Mind szomorú. Arra gondoltam, nem írom be ide. Kitöröltem. Elég volt az önsajnálkozásból, elég volt abból, hogy ülök és nyalogatom a sebeimet. Senkit nem érdekel az én fájdalmam. Az örömömet meg tudom osztani mással, de a bánat megmarad nekem. Majd becsomagolom és elteszem. De úgy elteszem, hogy soha ne találjak rá. Okoska megint késik. Azt mondtam, ha nem jön időben haza, nem adok neki enni. Nem is adtam. Hisztizet, csúnyán beszélt, ígérgetet, esküdözött, aztán elküldött, majd bocsánatot kért. Nem tudom, kitől tanulja a sok csúnya beszédet, de amikor felmérgelődik, nagyon csúnyán tud beszélni. Gondolkozom, ha megérkezik, mit tegyek vele? Semmi nem használ. Ha szépen mondom, ha csúnyán. Csak tudnám, hogy miért és hol tud ilyen későig elülni. Ha kérdem, hazudik. Így aztán már nem is kérdem. Nagyon belefáradtam. Bátyus a tegnap azt mondta:

-Nehéz egyedül, kellene neked is valaki.

-Mit képzelsz, hogy én így akartam!

Nem tudom mi ütött belém, de olyan ideges lettem. Egy percig azt hittem arra akar rátérni, hogy megbánjam azt, amit tettem. De ő nem is erre értette. Úgy értette, ahogy mondta. Olyan rossz napjaim voltak mostanában, hogy már mindenütt csak a rosszat látom.

-Ne haragudj, igazad van, jó volna valaki, de az nagyon jó ember kéne legyen.

-Mert?

-Csak egy csupa szív ember értené meg az én Okoskámat, és fogadná el Kincsemet. Mindkettő kamaszodik. Sok baj van velük. Kincsem próbál segíteni, szót fogad nekem, mégis mostanában csak morgok rá, hiszen még a másik okozta bosszúságomat is néha rajta ütöm ki. Nem tudom, meddig bírom ki? Azt hittem fiatal koromban, hogy nehéz, hogy egyedül vagyok, hogy vigyáznom kell magamra. De ennél nehezebb, amikor még két gyerekért is felelős vagy, amikor úgy érzed, a saját gyereked önmaga ellen van. Ez nem egészséges dolog, ahogyan viselkedik. Nem tudom, ki tudna segíteni rajtam. Próbálom megoldani a gondjaimat, próbálom de, nem tudom. Egyszerűen itt ülök és érzem, mennyire tehetetlen vagyok. Mit csináljak? Ha szépen beszélek vele, kihasználja a szeretetem. Azt hiszi gyengeségből, teszem. Ennyire öntörvényű gyereket még nem láttam. Imádkozom. Imádkozom, hogy nehogy baja essen, hogy az angyalok vigyázzanak rá. Imádkozom, hogy bízni tudjak abba, hogy egyszer meg fog változni. Minden embernek van egy keresztje. De mért nem tud ő nekem az öröm, a büszkeség lenni. Istenem, kérlek Istenem, segíts meg. Olyan tehetetlen vagyok.

Nem én vagyok így, hanem sokan mások. Látom a szomorú arcokat, látom a kisírt szemeket, de nem tudok segíteni rajtuk. Legfeljebb meghallgatom, és aztán esetleg vigasztalom. A tegnap azonban felmentem Takihoz. Kolléganők voltunk. Taki se nem szép, se nem okos, se nem lehet azt mondani rá, hogy valami különleges tulajdonsága lenne, mégis ha irigyelni tudnék valakit, akkor ő lenne az. Taki boldog. Boldog házasságban és, két gyönyörű gyermek, bennük is örömét leli. Amikor beléptem a házba, éreztem a szeretet sugárzását. Csend és nyugalom. Mindenütt rend és szépség. Még a virágai is nála a legszebbek. Még hogy a virágoknak nincsen lelkük? A virágok jobban éreznek bárkinél. Ők aztán nem hazudnak. A kellemes környezetben kivirágoznak, szépek, frissek, míg a harag és düh közelében elpusztulnak. Taki igazi anya, neki az volt a vágya, hogy férjhez menjen, és jó anya és jó háziasszony legyen. Fantasztikusan tud sütni. Szeretem a süteményeit. Akkora szeretettel süt és főz, hogy nem lehet az ő főztjét nem szeretni. Egyszer ettem nála. Megtartottuk a születésnapját. Még amikor a cég jól ment, minden születésnapot, illetve a kerek számokat megtartottuk. 25, 30,40,50, minden korosztály volt. Megtartottuk a nőnapját is, vendéglőbe mentünk, a cég állta, vagyis én. De szívesen tettem, mert megtehettem. Tudom, hogy soha nem felejtik el. Nálam az alkalmazottak olyanok voltak, mint egy nagycsalád. Nem úgy bántam velük, mint egyesek, tisztelettel és becsülettel, de igaz, hogy meg is követeltem ugyanezt. Aki pedig nem tudott alkalmazkodni (mert a tíz év alatt olyan is volt) azt elküldtem. Harag, vagy veszekedés nélkül. Néha hiányoznak a lányok. Minden reggel, amikor megérkeztem mosolyogtak rám. Figyelték, hogy milyen kedvem van. Erzsike elmondta, hogy a járásomról tudta, hogy aznap milyen kedvem van. Pedig soha nem éreztettem velük, ha szomorú voltam, vagy bántott valami.

-Nem, nem éreztetted, de amikor bánatod volt, akkor nem mosolyogtál és a lábad is katonásabban tetted a földre. Amikor pedig boldog voltál, szinte szálltál, sugárzott belőled a boldogság, és a mosoly.

Hát igen, lehet, hogy Erzsike így látta, de az is igaz, hogy a bánatom nem mutattam nekik. Nem akartam megosztani velük, míg az örömeimet mindig elmondtam.

Minden elmúlik, egyszer minden elmúlik. A jó is, ha van, a rossz is. Most megint a volt oszim szavai jutnak eszembe.

Az élet nem egy nagy boldogság. Hiába keresitek a nagy eget rengető boldogságot. Az életben az apró kis örömök adják a boldogságot. Olyanok ezek, mint az ételbe a só. Kevés kell belőle, ahhoz, hogy boldogok legyünk. Néha nem is értékeljük, mert olyan természetes, hogy van. De ha hiányzik, akkor nagyon tud fájni, akkor igenis tudjuk, miért olyan sótalan az életünk.