Miért szeret? Általában inkább azt a kérdést szoktuk feltenni, hogy miért nem szeret?

Ma mégis arra gondoltam, mért szeret engem Ferkó? Tudod, ő az a régi szerelem. Sokat beszélünk telefonon és néha elsóhajtja magát.

-Ajaj, ha most itt lehetnél, körbecsókolnám a szíved, annyira megszeretgetnélek.

Vajon? Olyan régen volt az, amikor szerelmes volt belém, és én akkor is gonosz voltam hozzá, nem tudtam viszonozni a szerelmét, nem úgy ahogyan ő szerette volna. Az óta pedig annyi minden megváltozott, én is más ember lettem. Igaz, hogy beszélgetünk, de nincsen semmi közös bennünk. Nincsen semmi közös célunk, álmunk. Nekem nem lehet álmom egy házas ember, még akkor sem, ha azt mondja, hogy nem boldog a házassága. Hát tegyen róla, hogy legyen boldog. Szerintem Ferkó nem is engem szeret, hanem azt a lányt, akit éveken keresztül elképzelt magának. Olyan ez, mint az én nagy szerelmem. Éveken át, azt hittem, hogy meghasad a szívem utána, hogy csak ő lehet az, aki boldoggá tud tenni, és amikor ott volt a lehetőség, hogy újra kezdhessük, akkor már csak annyit tudtam mondani neki.

-Tudod, nagyon sok mindent akartam veled megbeszélni, de most már nincsen semmi értelme.

Olyan ürességet éreztem magamban akkor, hogy már szinte idegennek tűnt. Az az ember, aki annyi éven keresztül megtöltötte a gondolataim, az az ember, aki a lelkem lehetett volna, akkor már semmit nem jelentett. Akkor ébredtem rá, hogy tulajdonképpen nem is őt szerettem. Van egy barátnőm, akivel ritkán találkozunk, de olyankor sokat beszélgetünk. Gyerekorvos és ötvenvalahány éves. Életében kétszer volt szerelmes. Egyszer a professzorába az egyetemen, akivel hosszú éveken át viszonyt tartott fen, és most másodszorra pedig egy másik férfibe. Soha nem ment férjhez, voltak kapcsolatai, hosszabb és rövidebb, de szerelmes csak ebben a két férfiben volt. A második férfi már öreg, de még most is barátok. Igaz, hogy barátnőm már nem szerelmes belé. Sokat csalódótt benne. Hiába őt szerette egész életén keresztül, nem tudta eldönteni magát, nem tudta kapcsolatukat hivatalosítani, elfogadni, hogy igenis vannak kötelezetségei még a szeretővel szemben is. Az ilyen férfi, aki meg akar felelni a világ szemének. Érdekes módón a második szerelemben is ugyanez van meg. A férfi nagyon szereti őt, de nem tudja felvállalni, mert felesége és gyerekei vannak. Bár már rég óta nem szereti a feleségét, nem válhat el, mert tiltja a vallása. Hát mit mondjak?

Okos, értelmes nő, tele szeretettel, és az életét két olyan kapcsolatnak áldozta fel, amiből ő csak vesztesen kerülhet ki. Miért van ez? Miért csak ennyit érdemel meg? Amikor megismerte ezt a második férfit, ezelött vagy négy éve, azt mondtam neki.

-Majd az idő ezt is meggyógyítja.

De nem, ma is ugyanúgy szereti, ma is várja, hogy jöjjön, évente háromszor, vagy legtöbb nágyszer, hogy írjon, hogy mondjon valami kedveset, hogy azzal feltöltse magát, és boldognak érezze magát. Én próbáltam észhez téríteni, próbáltam érvelni, annyi facér pasi van, okosak is, gazdagok is, gazdagabb és okosabb mint ő, de nem. Amikor azt kérdeztem, miért ő, azt válaszolta.

-Ő az én lelki társam.

-Na és a másik?

-Ő is az, de vele már megoldottam amit kellett.

Nem értem, nem értem. Háza van, pénze, autó, oda megy ahová akar, karriert csinált, még politikai téren is, és mégis. Ő a lelki társa. Egy olyan férfi, aki nem ad neki semmit.

Én nem tudom, ha meg tudom érteni ezt. Nekem ez magas. Én hiszem, hogy az igazi társ az, aki viszonozni tud, aki maga is képes a világot felborítani értem. Nem csak mondja, hanem meg is teszi.

Hát igen, lehet, hogy én már kimentem a divatból ezzel a gondolkozással. De azt mondom most is, hogy nem alkuszom. Vagy minden, vagy semmi. Nem kell szép legyen, nem kell tetszedjen másnak, de legyen benne az, ami kettőnket összeköt. Legyen igazi nagy szerelem. Viszonzott szerelem.