Szellőcske barátnőm el van keseredve. Bizony, szomorú dolog, amikor egy kapcsolat véget ér. De a legszomorúbb, amikor nem tudod, hogy akkor vége, vagy még van remény. Ennél jobban semmit sem utálok. Úgy elmenni, hogy nem búcsúzni el, úgy elmenni, hogy nyitva hagyod az ajtót, hátha még visszatérsz oda. Sokkal jobb, ha kimondod. Ennyi volt, szép volt, de ennyi volt, és kész. Nagyobb fájdalmat okozol ezzel, de hamarább gyógyul, és nem reménykedik hiábavalóan.

Mit tehetek én? Csak meghallgatom és vigasztalom. Hogy őszinte legyek, még tanácsot sem tudok adni. Tudom, hogy ami haldoklik, azt engedni kell, de nem tudhatom, hogy ő mit érez? Vagy az a másik, a férfi.

Így aztán hallgatom, hogy milyen emlékei vannak vele. Szép dolgokról mesél. Eszembe jutnak az én apróka kis történéseim, és Szellőcske mellett szinte mind eltörpül. Hát igen, egy hét éves kapcsolatban sok minden belefér. Nekem háromszor hét évem volt, mégsem tudtam megoldani a gordiuszi csomót. Néha azon gondolkozom, hol van bennem a hiba? Lehet, hogy én vagyok az, aki nem tudok igazán szeretni? Lehet, hogy csak el kéne fogadjam az élettől, amit ád, és hálás legyek érte, ne mindig boncolgassam a felbonthatatlant, a megérthetetlent. Madarak jönnek, madarak mennek…akár abban a szerepben. Emberek jönnek, emberek mennek, néha megérint egy sugallat. Emlékszem régenvolt érintésekre, mosolyokra, futó pillantásra. Összegyűjtöttem mind a kisszobámba. Írtam volt régen egy verset erről az érzésről. Amikor az ember az évek során összegyűjti az élményeit, akárcsak a fényképeket, de addig szorongatja őket, míg lassan mind odavesznek, és a végén már csak egy kopott kép marad, amiről semmi nem jut eszébe. A legszebb dolgok is elmúlnak, a fájdalom is elfakul. Már csak arra emlékszem, hogy nagyon tudott fájni, de arra már nem, hogy miért, vagy kiért fájt a szívem. Sok ember egyedül teszi meg ezt az utat. Az élet útját. Egyeseknek megadatik, hogy mellettük legyen a társ, vagy egy társ. De csak egyeseknek. Nem tudom melyik a könnyebb? Vagy melyik a nehezebb?

Mindig alkalmazkodni ahhoz a társhoz, függni tőle, vagy mindig érezni a nagy magányt, ami körül öleli napjaidat? Nem tudom, csak azt tudom, hogy a szomszéd kertje mindig zöldebb, és hogy mindig pontosan arra vágyunk, ami hiányzik az életünkből. De ha a hiányra összpontosítunk, a hiányt teremtsük meg valahányszor.

Akkor most mondjam, azt, hogy senki nem hiányzik az életemből? Mondhatom. Miért is hiányozna? Az ember, ha megszokja a magányt, a barátjává tudja tenni. Látod, veled is úgy beszélgetek, mintha ezer éve együtt lennénk. Talán együtt is vagyunk. Valahol a való és valótlanság határa között? Lehet. Olyan vagy nekem, mint a Mikes Kelemen nagynénje. Vagy is, meg nem is. Érdekes feltevés nem? Nem kell azon gondolkoznom, hogy milyen légy, vagy milyen vagy? Olyan vagy pontosan amilyennek lenni kell. És ezzel be van fejezve a jellemzésed. Nos igen.

Eljöttünk erre a földre, erre a bolygóra, hogy tapasztaljunk. Jót és rosszat, egyikből többet, másikból kevesebbet, vagy ki tudja. Harcolunk, pedig nem volna szabad, egyszerűen csak élvezni kellene az életet. De a mindennapok harccal telnek el. Hogy legyen elég pénz, hogy legyen elég étel, elég gazdagság. A Mester azt mondja, minden van, csak hinned kell benne. Mindent megkapsz, amire szükséged van. Mégis a harcot választom.

Ha valami készen az ölembe hull, azt nem tudom értékelni, de ha valamiért megharcoltam, ahhoz nagyon ragaszkodom. Pedig lehet, hogy rájövök értéktelen.

Egyesek éveken keresztül betegségekkel küzdenek. Azok azt gondolják, bezzeg ha nekem egészségem volna, milyen boldog is volnék. Pedig ha egészséged van, észre se veszed. Az olyan természetes, mint ahogy az is hogy járni tudsz. Aki nem tud járni, az tudja igazán mit is jelent. Meséltem neked a Silva módszerről. Eddig csak olvastam róla, nem akartam megtanulni, arra gondoltam, nem manipulálom az agyam, az érzéseimet. Most mégis azon gondolkozom, igaza volt a Mesternek. Gépek vagyunk mi is. Akár a Mátrixban. Beprogramozható gépek. Bonyolult, szerves gépek, vagy inkább robotok. Nagyon érzékeny, nagyon fejlett de mégis robotok. Emlékszem mennyire felháborított, amikor ezt hallottam először. Ma mégis azon gondolkozom, de mi van, ha igaza van?

A legjobban úgy lehet ezt megtudni, ha saját magadat kikísérletezed. Arra gondoltam, felhasználom a Silva módszerét arra, hogy csak olyan dolgokra összpontosítsak, amiket én magam tudok ellenőrizni. Kiiktatni az érzéseket. Na nem úgy értem, hogy nem szeretni, a nélkül meg vagyok halva. De nem ábrándozni, csak egyszerűen a mának élni.

Hát nem tudom? Nem tudom, ha sikerül, de legalább megpróbálom. Úgyhogy mától vannak témák, amiket nem boncolgatok. Mintha nem is léteznének. Lássuk, meddig bírom ki. Lássuk, tud változtatni a tudatalattimon? Ha igen, akkor igaza van a Mesternek. Nem vagyok mi sem egyebek, mint robotok. Csak hisszük, hogy van lelkünk.

To be, or not to be? Ez itt a kérdés. Méghogy fejlődünk? Méghogy civilizálódunk? Minden megvolt, már évek óta, csak a díszlet változik folyton. De ha igaz, az, hogy a tudás is bennünk van, hogyan lehetne tudatra ébreszteni? Mondjuk az én Okoskámat?

Hogyan tudnám felébreszteni benne, a tudás utáni szomjúságot? A vágyat, hogy újra és újra felfedezze önmagát? Vagy lehet, hogy ő már felfedezte, csak én vagyok a béna? Én vagyok az, aki másképpen látom a dolgokat? Görcsölök, idegeskedem, és folyton aggódom. Tudom, hogy nem kellene, tudom, hogy nem vagyok jó anya. De mit tehetnék mást? Valahol tapogatózom, az ösztöneimre hallgatva, hiszen senki nem tanulja az anyaságot. Miért nem tanítják az anyaságot? Meg az apaságot? A legfontosabb dolgokat kihagyják, és olyan dolgokkal tömik a gyerek eszét, amit soha nem használ fel életében.

Egy négy osztályban, már kéne tanítani az anyaságot, meg az apaságot, meg azt, hogy miért kell a család. Nem, nem is egy-négy-ben hanem már az óvodában is kellene tanítani. Attól a kortól, amikor még játszva elsajátíthatják. Igen. A nagyon fontos dolgokat nem tanítja senki, a kevésbé fontosakat, pedig mindenki tanítja.