Tanulni, tanulni, tanulni. Hogy miért teszem? Ebben megnyugvást találok. Bátyus szavait idézve, de Angyal is ugyanezt mondta egykor, ha győzni akarsz, mindennél jobb kel legyél. Van, akinek minden olyan könnyen alakul. Csak rágondol, és máris kéznyújtásra van, nekem valahogy nem ez jutott. Próbálok más lenni, próbálok laza lenni, de ez van. Az élet nem habos torta, de ha ügyesen csinálom, talán lehet belőle teasütemény. Mindegy, hogy a teasütit nem szeretem annyira, akkor is.

Ha jól belegondolok, egész életemben író akartam lenni. Ez volt a legfőbb vágyam, hogy író legyek. Az, hogy saját magamat lebeszéltem bizonyos dolgokról, még nem szépíti a valóságot. Most ahogyan tanulom a román nyelvtant, jövök rá, hogy mennyire szeretem a szavakat, a betűket, a mondatokat. Nahor azt mondta, hogy a magyar nyelv szegényes.

Miért gondolja ezt? Hát persze, hiszen nem olvasott irodalmi műveket, nem ismeri szerintem a nagy Petőfit és Juhászt sem és Pilinszkyt sem. Olvastam neki egy pár verset fel, de nem tudom, hogy megértette, vagy sem. A vizsga után felhívtam, vártam, hogy megkérdi, na -Kicsim, hogy sikerült?- de nem tette, hiszen nem érdekli, és lehet, hogy már el is felejtette. De nekem fontos, és ha én tudom, hogy neki fontos valami, akkor iránta való tiszteletből megkérdem, vagy meghallgatom.

Az ember nem lehet elég okos. Nem tudom, hogyan tegyek bizonyos dolgokat, úgy döntöttem, hogy hagyom, hogy történjenek meg a dolgok maguktól. Kedvelem Nahort, szeretem az észjárását, szeretem a vicceit, de nem tudom, hogyan fogom érezni magam vele, ha találkozunk. Amióta Majdnemmel balul sikerült a randi, nem mertem találkozni senkivel. De nem zárkózhatom be az elefántcsonttornyomban, hiszen élni akarok.

Azon gondolkoztam el, hogy mindegy ki mit gondol rólam, ki hogyan látja, én Író vagyok. És az leszek mindig, mert a szívemből csordulnak ki a szavak gondolatok.

Ahogyan Cs. Testvér is mondta, az ember nem lehet mindenben tökéletes, de kel legyen egyetlen vágya, egyetlen terve, amit soha nem ad fel. Abban, pedig a legjobb kel hogy legyen. Nem másokhoz viszonyítva a legjobb, hanem önmagához viszonyítva. Önmagamhoz viszonyítva én úgy érzem, hogy az írásban vagyok a legjobb. Így aztán eldöntöttem, hogy igenis író vagyok. Lassan már harminc éve, hogy a szavakat rímbe szedem, és a gondolataimat lejegyzem papírosra, vagy most ide a gépbe. Nem minden író szerencsés, és felkapott, nem minden író műveit vásárolják, de amióta van a blog, bárki kiírhatja magából a valós valótlanságokat. Hát én is ezt teszem. Az önmagam szórakoztatására, és esetleg a másokéra leírom mindazt, ami az eszemet megjárja.

Igen, írhatnék én is egy regényt. Írtam is, kettőt is, de ott van valamelyik fiókomban, mert nem tudtam nekik kiadót szerezni. Talán egyszer majd eléveszem, és újra írom őket, talán igen, talán nem.

Olvasni is nagyon szeretek, sokat is olvasok, igaz mostanában már inkább szelektálok, nincs időm akármit olvasni. Vagy szakkönyveket olvasok, vagy olyan regényt, vagy irodalmi művet, ami kikapcsol és pihentet. Már nem olvasok detektívregényeket évek óta, a ponyvák is messze állnak tőlem. A saját életemet akarom élni, nem a másét. Nem akarok sem Jósé Armandó, sem valami más spanyol vagy brazil szappanopera bőrébe bújni, én önmagam akarok lenni.

Szeretem magam. Még akkor is, amikor néha rinyálok, el vagyok keseredve, vagy valamiért, valakiért dühös vagyok. Így szeretem magam, ahogyan vagyok. Szeretem az embereket is, nézem, hogyan reagálnak le bizonyos dolgokat, hallgatom a gondolataikat, örömöt, bánatot egyaránt, tudok kacagni és sírni velük, átérzem mélyen mindegyik fájdalmát és bánatát, de örülök az örömnek, örülök, ha boldognak látom őket.

A valóságot szeretem, ha szép, ha csúf, akkor is.

Meséltem neked, hogy Nahor nem tetszik nekem, ahogyan kinéz? Valahogy nem jön be nekem az arca, a teste meg végkép nem. Meg is mondtam neki, tudom, hogy nagyon megbántottam, de nem akartam hazudni neki. Próbáltam kíméletes lenni hozzá, de nem sikerült. Arra gondoltam, annyira megharagszik rám, hogy már nem akar velem többet beszélgetni, találkozni. Valahol ő sem volt őszinte, hiszen a kép, amit először láttam róla, nem felelt meg a valóságnak. Arra gondolt, hogy a lelkével fog meghódítani engem, azután már nem fog számítani a külső. Okos ember, hiszen majdnem hogy sikerült is neki. Még nem tudom, hogyan lesz, de már sokkal közelebb érzem magam hozzá, mint bárkihez. Ha Majdnem lett volna ilyen, már régen együtt lennénk. De ő nem érzett rá, mi az, amire szükségem van. Néha még gondolok rá, valamelyik éjjel vele álmodtam, és reggel, amikor felébredtem, azon gondolkodtam, vajon boldog?

Jó ember ő, csak sérült. A szíve sérült, nem enged magához közel senkit. Az élet megviselte őt is. Én tudom, hogy nem könnyű újra kezdeni az életet két gyerekkel egyedül maradva, hát akkor hárommal, és még kitudja, mi van még a csomagjában?

Azt hittem mindig, hogy jó emberismerő vagyok. Azt hittem, hogy ha a megérzéseimre hallgatok, akkor nem történhet semmi gond. Azt hittem, Majdnemről is, hogy érzékeny ember, csak nem tudja kimutatni. Talán az is, nekem nem sikerült őt jobban megismerni. Nekem csak az erős, és durva felét mutatta. Azt hitte, én arra vágyom. Talán túlságosan is játszmáztunk mind a ketten. Soha nem akarok többet játszmázni.

-Aztán nehogy megcsalj engem valakivel, mert én hamar megtudom.

Érdekes nem? Még sehol semmi és ilyeneket mond. Inkább meg kérdezte volna, hogyan sikerült a vizsgám, ő azt mondja, hogy ne csaljam meg.

Ugyan kit csaltam volna meg, hiszen még nem is voltam vele, hiszen az óta se volt semmi. Érdekesek ezek a férfiak. Mindig szereznek nekem meglepetést. Vagy talán lelkiekben? Én azt vallóm, valakit megcsalni, csak akkor lehet, ha előtte nagyon szeretjük, és nagyon kötődünk hozzá. Annak ellenére, hogy szeretjük, megtesszük egy másik férfivel is, mert esetleg olyan a vérünk, heves.

Drága Nahor, nem csallak meg sem téged, sem senkit, de még önmagamat sem. Szeretnék ugyan szerelmes lenni, de nem hiszem, hogy valaha az életben még leszek. Túl agyalok mindent, ahogyan Nahor is mondja. Túlmagyarázom, agyon elemezem, és így tovább. A szerelem az egy olyan kémia, ami csak úgy jön, és aztán, BUMM. De nem minden ember képes szerelmes lenni. És sokszor az életben éreztem úgy, hogy annyira szerelmes vagyok, hogy se, aludni se enni nem tudok. Most amikor visszagondolok rá, nem tudom, mi volt nagyobb. Az érzés utáni vágy, vagy maga az érzés. Utoljára Holdsugárban voltam szerelmes. Pedig semmi sem volt köztünk. Még csak nem is találkoztunk. Mégis olyan nagyon, nagyon szerelmes voltam, hogy éjszakákat nem tudtam aludni. Aztán elmúlt. Rájöttem, hogy ő közel sem érzi azt, amit én, hogy én nem jelentem az ő számára azt, amit ő nekem. Nem haragszom rá, akkor sem haragudtam, de nagyon fájt. Becsapva, megcsalva éreztem magam. Saját magamat csaptam be, hiszen többet láttam, és hittem, mint ami volt valójában. A kémia elmúlt, soha nem tér vissza már. Ha választanom kéne, a között, hogy még egyszer szerelmes legyek, reménytelenül és nagyon szerelmes, vagy az elkövetkező életemben soha többet ne legyek szerelmes, gondolkozás nélkül az utóbbit választanám. Egész életemben, sokszor voltam szerelmes, de mindig reménytelenül. Olyan is volt, hogy az illető személy még csak nem is sejtette érzéseim nagyságát. Úgy látszik ezt kellett, megéljem. Na de hála Istennek, már mindegyik elmúlt. Egy-egy vers, egy-egy gondolat maradt belőlük vissza, de az már nem is baj. Annyi kell, az emlékek habjainak áldozatul.

Hogy milyen a viszonzott szerelem? Nem tudom. De biztosan csodálatos.