Írd újra az életed! Ezt hallom mostanában.

Akkor most kezdjek el hazudni? Mondjam azt, hogy amikor kicsi voltam az Anyám az ölébe vett és simogatott, mindig, mindent megbeszéltünk és nagyon szeretet? Milyen érdekes, mert most ahogyan leírtam ezt, arra döbbenek rá, hogy ez így is volt. Csakhogy nem a biológiai anyámmal, hanem a lelki Anyámmal. Angyal volt az én Anyám. Minden reggel puszival ébresztett fel.

-Kicsi bogaram kelj fel, iskolába kell menni.

Nehezen keltem mindig, mert bagoly típus vagyok. Nehezen alszom el, és nehezen ébredek.

-Csak még öt perc.

Szerencsére mindig este mindent bepakoltam, hogy reggel az az öt perc maradhasson. Már nem aludtam, de jól esett tudni, hogy van még öt percem. Ez is egy fajta halogatás. Mintha a kezünkben volna a döntés. Az van amit én akarok. Pedig dehogy. Az van, hogy mindig menni kell. Az élet csupa kötelesség. Olyan mintha egy nagy szerv volnánk mi is. Amíg dolgozunk és pumpáljuk, a vért addig befogad a szervezet, de amikor rendetlenkedni kezdünk, akkor jönnek az antitestecskék és kiraknak a rendszerből. Hiába magyarázom a fiamnak, hogy kötelező valamit csinálni, kötelező iskolába járni, kötelező minden reggel felkelni és elmenni az órákra.

Szépen keltegetem, de sokszor kihoz a sodromból. Lehet, hogy nem vagyok elég türelmes hozzá? Biztos, hogy nem vagyok elég türelmes hozzá. Ellenőriznem kell minden lépését és ez nagyon dühít. Nem tudok megbízni benne, és ez mindkettőnket tönkre vág. 

Pszichológushoz kezdtem járni. Ciki. Erdélyi ember általában nem a pszichológushoz jár, hanem a paphoz gyónni, vagy elmegy munkába és kidolgozza magából a feszültséget.

Nekem most mégis jól esik oda menni. Megkért, hogy beszéljek, és én harmadik személyben kezdtem el beszélni magamról. Ciki. Annyi tudatalatti megoldatlan csomó van bennem és eddig nem is vettem észre. Értelmes ember Hapi. Okos, érzem, hogy nagyon birtokolja a szakmát, ezért megbízom benne. Egyetlen dolog, ami zavar, hogy felveszi az egész beszélgetésünket videóra. Jó persze, megvan rá a magyarázata, de engem akkor is feszélyez. Arra jöttem rá, hogy amíg ide leírok majdnem mindent, az ismerősök elöl, takaródzom. Csak a mosolygós, segítő kész arcomat mutatom.

Tegnap voltam a kórházban is. Minden héten elmegyek két órát önkéntes munkát végezni. A kórházba járunk, könyveket osztunk szét a betegeknek, hogy legyen olvasni valójuk, és a gyerekeknek mesét olvasunk. Vagy esetleg játszunk velük. Tudom, hogy nem sok az a két óra, de egyelőre többet nem tudok felvállalni. Amikor voltam számlálni, találkoztam egy fiatal nővel. Lupus betegségben szenvedett. Olyan értelmes, ügyes nőnek nézett ki, mentem végig a kérdőíven és csak fél szájjal kérdeztem, meg mint máshol is.

-Van-e valamilyen hendicapje?

-Van.

Kinyújtotta a kezét és kissé elborzadva láttam az összevissza görbülő ujjait.

-De, most jobban vagyok, volt, hogy járni sem tudtam.

Van egy 13 éves gyereke, a férje elvált tőle, amikor a betegség kiütött rajta, és kicsit elszigetelve érzi magát mindentől, sehová se jár.

Kérdeztem tőle, hogy volna kedve eljönni velem önkéntesnek. Csak olyan munkát kéne, végezzen, amit el tud, mondjuk beszélgetni vagy olvasni betegeknek. Felcsillant a szeme. Ha hasznosnak érezné magát, akkor ő is jobban gyógyulna. Beszélek a vezetőmmel, és ha bele egyezik, el fogom vinni magammal. Csak az első alkalom, amíg bemutatom őt, utána már megtalálhatja a helyét.

Szóval, sok családban jártam, sok furcsaságot láttam, és ami a legszomorúbb, hogy sok, nagyon sok az elvált ember. Az emberek nem találják a helyüket, akárcsak én. De én teszek érte, hogy megtaláljam. Én elejébe megyek az életnek, bár néha nekem is nagyon nehéz. Az éjjel is olyan szörnyűségeset álmodtam, hogy el sem mondom. Amikor felébredtem rájöttem, hogy mi az álmom oka? Túlságosan féltem a gyerekeimet. Félek attól, hogy nem leszek képes felnevelni őket, hogy nem tudom megteremteni nekik a mindennapi biztonságot. Okoskám álmomban pici baba volt és elveszítettem. Elkeseredetten rohangáltam fel alá az ismeretlen városban és senki sem segített. Az emberek úgy viselkedtek velem, mintha őrült lennék. Nem tudtam megértetni velük, hogy segítségre van szükségem. Szörnyű volt. közben még azon is aggódtam, hogy a jövésmenésbe, nehogy a nagyot is elveszítsem, s tépáztam, a kezét, hogy nehogy elmaradjon tőlem. Szomorú. Ez azt jelenti, hogy nagyon sok félelem van bennem. Dolgozom rajta, szeretném kiengedni magamból, de mintha hozzám volna tapadva. Kerékvágássá alakult az évek során, nem tudok, kizökkeni belőle.

Na, megyek is, mert vár a munka. Ma még egész nap számlázok, és ha szerencsém lesz, akkor be is fejezem.

Minden jót NEKED!