Ma úton is voltam. Nem mentem be melózni, mert Orvoska Barátnémat költöztettük, kellett egy kis segítség neki. Közben találkoztam valakivel, aki ha minden igaz munkatársam is lehetne. Ha pedig bejön, akkor még nyerek is belőle. Na de nem iszom a medve bőrére, amikor a medve még az horizonton túl. Hülye nap volt, vagy inkább olyan semmihez sem hasonló. Az este megint elfogott a szomorúság, nosztalgiáztam, eszembe jutott Duzmi, meg az is, hogy ezelőtt két éve még nagy volt a szerelem, még abban reménykedtem, hogy vele, esetleg együtt. Sosem felejtem, ahogyan mondta nekem:-ne búsulj Kincsem, ketten mindent megoldunk- Hát igen, megoldottuk, de külön, külön. Én elváltam, ő meg állítólag most jobb viszonyban van a kedves feleségével, aminek én azért örülök. Szép volt, amit együtt töltöttünk el, de aztán rájöttem, hogy pontosan akkor lett vége, amikor elmérgesedett volna. Ma sem tudom, mi volt nagyobb köztünk? A kémia, vagy az az, akarok tartozni valakihez mindenáron? Vagy kicsit mind a kettő. Hiszen kívülről pontosan olyan volt amilyen kellett volna, legyen, jó egy két mínusz azért volt, de elenyésző, és belülről? Az elején azt hittem, hogy belülről is minden ok, de hát, ahogyan a róka mondta, semmi sem tökéletes. Az este azonban eszembe jutott, és írtam neki egy pár sort. Ma visszahívott és beszélgettünk egy jót. Már semmi sem a régi, mégis jól esett, hogy néha még gondol rám, és hogy ő is csak a kedves emlékeket tartotta meg, és ma már úgy beszélgettünk, mint két barát. Ami volt köztünk már soha nem lesz, de legalább szépen váltunk el. Sajnos nem minden esetben mondhatom ezt, de ez nem mindig rajtam áll, mert ha a másik még a Messengerről is kitöröl, akkor az azt jelenti, hogy valamiért nagyon dühős rám. De talán jobb is. Ha már az ember felejteni akar, akkor jobb, ha semmit se tud róla, ha nem is látja, és még csak nem is találkozik vele. Most amikor visszagondolok, rá, kívülről látom magam, mintha nem is én lettem volna ott, mintha nem is velem történt volna meg, mintha csak egy filmkocka peregne le előttem. Nem lehet mindenkinek megfelelni, ahogyan nem válogathatjuk meg a gyerekeinket sem. Okoskám még nem jött haza, pedig már későre jár. Nem tudom, meddig fogja ezt csinálni, nem tudom, mikor fogja megérteni, hogy vannak szabályok, amiket ő is be kellene, tartson.

Már nem is gondolok bele, mert csak felháborodom. Hapi szerint arra kell, törekedjek, hogy szépen viselkedjem vele, és hogy kerüljem a veszekedéseket. Én meg is teszem ezeket, de nem látom, hogy ő bármit is javult volna. Ugyanúgy szanaszét hagy mindent, amivel az őrületbe kerget, ugyanúgy nem tanul semmit, és megint lóg az iskolából és hazudik nekem. Igen, ez a legszomorúbb, hogy sokat hazudik nekem. Nem tudom, mit tegyek ez ellen? Életemben ilyen öntörvényű gyereket nem láttam, ha nem az enyém volna, nem is hinném el, hogy ilyen létezik, és biztosra venném, hogy ha létezik, az is a szülő hibája. Könnyű mások felett ítélkezni, de most hogy az enyémről van szó, másképpen látom a dolgokat. Tudom, hogy mindig a legjobb belátásom szerint cselekedtem, tudom azt is, hogy nem kényeztettem el jobban, mint a nagyot, és mégis.

Egyszerűen nem tudom, mi tévő legyek?

Sokszor azon gondolkoztam, hogy én ugyan vágyom egy társra, egy igazi kapcsolatra, de egy ilyen gyerekkel, nem tudom, ha valaha összejönne bármi is. Ha én ilyen nehezen tudom elviselni a természetét, hogyan várhatom el, hogy egy idegen, elviselje? Azt pedig végkép nem engedném meg senkinek, hogy bántani merje, még akkor sem, ha ilyen. Nem. Soha többet nem engedem meg senkinek, az apjának sem, hogy bántsa. Azt mondtam neki, hogy ha még egyszer ráteszi a kezét, fel fogom jelenteni a rendőrségen. Amikor utoljára megverte, nagyon bántam, hogy nem szóltam közbe. Bejött a házba, ahova már nem is kéne, beengedjem és gumibottal verte meg brutális módón. Azt mondta, ha közbeavatkozom, akkor az én fejemet is széthasítsa. Bekötötte a gyerek száját, hogy ne visítson, és megtömte a száját papír zsebkendővel. A gyerek fájdalmában összeharapta a száját, és a papír zsebkendők véresek lettek. Borzalmas volt a látvány, ahogy lefogta és a talpát verte a gumibottal. Nagyon hibásnak érzem magam. Oda kellett volna álljak és megvédjem, de nem tettem. Álltam és néztem elborzadva, hogy a gyermekem apja mit művel. Akkor, abban a percben, minden férfit gyűlöltem a világon. Az óta is tele vagyok haraggal. Haragszom Okoskámra, amiért nem érti meg, hogy vannak szabályok és azokat be kell tartani. Egyszer nagyon meg fogja ütni magát, és akkor talán észhez tér.