Az este meg alázkodtam. Bocsánatot kértem tőle, amiért durván megsértettem, és ő azt mondja, rendben bár nem vagyok meggyőződve róla. Nem tudom miért tettem, mint ahogy azt se tudom miért borultam ki azelőtt. Most elmondta konkrétan, hogy nincs mit vérjak tőle, amíg le nem rendezi a dolgait. Arra ébredtem rá, már nem tudom hányadsorra, hogy ugyanott vagyok ahonnan elindultam. Az, hogy én szerelemes vagyok, belé semmit nem számít, mert egyáltalán nem viszonozza az érzéseimet. Ideje őt is elengednem. Legszívesebben elbújnék valahová és senki és semmi ne lásson, ne halljon ne is létezzek.

Vivaldit hallgatom, ez legalább megnyugtat.

Annyi csoda van az életben, mért a szomorúságot választom ki magamnak? Emberi sorsok előttem pörögnek, egyik se jobb, mindegyiknek megvan a maga szomorúsága, mégis én az enyémet alig bírom. Örök lázadó már az leszek ezután. Mikor fogok megváltozni.

Tudom, tudom, mindenkinek meg kell bocsátanom, de legfőképpen magamnak. Miért haragszom folyton magamra? Nincs elég önbizalmam, mindig valamiben kételkedem, pedig nem kéne.

Céljaim kell, hogy legyenek.