Drága Pé!

Megtilthatod azt, hogy hívjalak, megtilthatod, hogy keresselek, de azt nem tilthatod meg nekem, hogy gondoljak rád. Ezt én szerettem volna megtiltani magamnak.

Rájöttem azonban, hogy minél inkább megtiltom, annál inkább akarom. Így aztán hagyom az érzéseimet, hadd bontakozzanak ki. Arra gondoltam, ha szabadon hagyom, hogy repdessenek, talán kiélve magukat egyszer csak belefáradnak. Hagyom, hogy az érzések birtokukba vegyenek, hagyom, hogy képzeletem össze-vissza, mint rakoncátlan gyerek repdessen, ha nem talál válaszra, és viszonzásra, egyszer csak bele fárad, beleun, vagy tudom is én. Bármi fog történni az jó lesz, és ezzel a gondolattal szívesebben ébredek reggel, mint sírással és keserűséggel a számban.

Ma veled ébredtem, mint ahogy veled is aludtam el. Éreztem ölelésed, azok a meg nem történt ölelések olyan élővé váltak, olyan létezővé. Végig simogattam az egész tested, nincs olyan porcika rajtad, amit kihagytam volna, és éreztem a tenyerem bőrén testednek vibrálását, a melegséget, és ahogyan összesimult bőröd a bőrömmel. Csodás voltál ma.

Azt mondtad, még mindig olyan finom a bőröm, még mindig olyan édes a csókom és még mindig megőrjít az illatom. Én pedig belebújtam az ölelésedbe és tebenned, te énbennem érzéssel nem is tudom, aludtam, álmodtam? Vagy egyszerűen csak megállt egy percre a lélegzetem és mintha már nem is léteztem volna. Én Te voltam és Te Én voltam, és már nem is számított, hogy Én és Te, valami annál is jobb és szebb dolog született akkor, ahogyan feküdtünk összefonódva. Az évek óta gyötrő félelmem megszakadt, és mint egy pára, mint egy semmi szertefoszlott és magában ölelt a nagy nyugalom, a megbékélés, az érzés. Nem az, hogy, jaj de boldog vagyok, és nem az, hogy jaj, mekkora nagy orgazmus. Nem. Csak egyszerűen az, az érzés, hogy nem vagyok egyedül, hogy nem vagyok fél elem, egész vagyok, és nem is én vagyok és nem is te vagy, hanem egyszerűen csak VAN. Ez volt az a MOZSJÓ érzés, tudod, neked nem is kell, mondjam.

Szeretlek, nagyon szeretlek.