Ha bánt valami, akkor miért nem tudod elengedni? Mostanában sokat gondolok Pére. Előjöttek a régi dolgok, szinte mindennap eszembe jut. Fáj. Fáj az is, hogy már nem része az életemnek, fáj az is, hogy mégis része az életemnek. Nem tudom, mások hogyan csinálják, hogy megy olyan könnyen nekik, vége, aztán kész, már nem is létezik.

Beszélgettünk valamelyik nap, nem akart megbántani, mégis megbántódtam. Bántott, hogy nem vagyok neki már olyan fontos. Talán soha nem is voltam. Már abban se vagyok biztos, hogy az én érzéseim valósak voltak? A Nagyszomorúság újból magába zárt, nem tudom elengedni, nem tudok szabadulni tőle, Néha napokon át, összeszorítja a szívem és nem enged. Még levegőt venni is olyan nehéz. Nem tudom meddig tart, de olyan mintha már egy örökkévalóság óta tartana, már nem is ismer a tudatom mást, csak a sírást és a bánatot. Énekelni akartam egyik napon, de még a hangom is elveszett. Nem, ez nem panasz, ez csak egy örökös kérdés magamnak, az Úrnak, hogy meddig lesz így. Azt mondják a változás az a való, mert minden elmúlik. Akkor miért nem múlik el az én Nagyszomorúságom? Pé azt mondta, az égben akarok járni, ő meg a földön él. Lehet, hogy neki van igaza. Lehet, hogy nem találom helyem, túl sokat csalódtam, túl sok volt már minden? Pedig azt hittem nem olyan sok, amit akarok, amit szeretnék, de úgy látszik mégis csak sok. Készülök megint vizsgázni, tanulok, mert júliusban jön a nagy megméretetés. Nagyon akarom ezt az új posztot. A lakást is árulom, jó volna a nyáron azt is eladni és egy kisebbet venni. Ha megérem, hogy semmi adóságom ne legyen! Azt nem mondom, hogy boldogabb leszek, mert nem akarok többet fogadkozni, ha és akkor nem határozhatja meg többet a boldogságomat, de az biztos, hogy ezután óvatosabb leszek. Addig nyújtózkodom ameddig a takaró ér, és vigyázok arra, hogy ne csináljak több adóságot. Se kicsit, se nagyot. Mostanában keveset írok, pedig azt hittem ebben legalább örömömet lelem. Már nem. Csak ülök és bámulok magam elé, és azon gondolkodom, már megint eltelt egy hét, már megint szombat, vagy hétfő. Olyan monoton, olyan unalmas, olyan szürke minden. A tavaszt vártam, olyan nagyon vártam, szeretem, amikor az ablakom alatt a fák virágba öltöznek, aztán két napot tartott, az is olyan gyorsan elszállt. Még az illatát se tudtam magamban szívni, úgy sietett. Vágytam rá, és már újból vágyom. Pedig minek? Egy egész évet vágyakozni, hogy aztán két nap legyen az életemben? Csak a vágyakra emlékszem, már egyebet mindent elfelejtettem. Csak a vágy maradt bennem. A vágy az ölelésed után, a vágy a valakihez tartozásról, a vágy a kacagásról. Kacagni is elfelejtettem, pedig sokat kacagtam… egykor. Nem szeretem magam eléggé, nem tudom magam szeretni, annyit hallottam, hogy nem vagyok jó, hogy már ezt is elhittem. Tele van a lelkem lázadással, sírással, minden szemét felhalmozódott benne, és nem vagyok képes kitakarítani. Ülök a szemetem tetején és sírok, nyüszítek, és közben annyira utálom az egészet. Tudtam, hogy nehéz lesz, de azt soha nem hittem, hogy ennyire. Egyszerűen nem tudok felállni, nem tudok továbbmenni. Lehet, hogy Pének mégis csak igaza van, valahol máshol élek, nem itt a földön. Valahol megrekedt a lelkem és nem akar onnan visszatérni. Nem akar ebben a lelketlen világba jönni. Annyi tökéletlenség van bennem, hogy tudjam szeretni?

Ami elmúlt, az meghalt, talán ha arra gondolnék, hogy Pé is meghalt, lehet, hogy könnyebb lenne? El tudnám jobban engedni. Úgyis csak fáj. Sehogy se jó. Nem is tudom miért kellett találkozzunk. Egy kis örömnek az életben akkora nagy ára van, hogy néha azt gondolom, nem is éri meg. Mostanában sokat imádkozom, beszélgetek az Atyával. Én mondom, de nem tudom, hogy ő meghallgat vagy sem. Azt akarom elhinni, hogy igen, de sokszor kételkedem. Mintha régen jobban ott volt az életemben. Túl nagy a csend körülöttem. Vagy lehet, hogy beszél, csak én nem hallom?

Elfáradtam.