Ma bele olvastam a régi írásaimban és arra gondoltam talán egy pár sort irhatok. Mi történt velem? Nagyon sok minden. Nem is lenne elég türelmem elmondani. Mindennap valami új van az életemben. Már nem azt mondom, hogy rossz vagy jó, hiszen mi döntjük el, hogy mi az, inkább azt mondanám, hogy mindennap egy csoda a számomra.

Kértem a szerelmet? Uha, jó lesz vigyázni, mert olyan hamis szerelmet kaptam, hogy ma sem hiszem el, pedig már a múlté. De nem viselt meg, nem is tudom mire való volt? Talán pontosan azért kellett, hogy végleg lemondjak róla. Amiben nagyon kapaszkodunk, annak a rabjává válunk. Nem akarok sem szenvedni sem vágyakozni. Néha ugyan még behunyom a szemem és álmodom, de már nem beszélek róla és csak pár pillanat az egész. Talán csak képzelem, hogy álmodon, talán, már nem is álmodom.

De életem pörög. Mindennap egy csoda, és mindennaphálás vagyok érte. Bár Isten még nem szólt hozzám, a közelségét érzem, és keresem, hogy mi az én utam? Egyelőre nem tűzök nagy terveket, a gyerekeimre összpontosítok, de már nem görcsölök, hiszen az ima is azt mondja, legyen meg Uram a te akaratod. Ne az legyen, amit én akarok, hanem az, amit Te, mert te jobban tudod mi jó nekem. Néha még ugyan lázongok, de már egyre halkabban, inkább csak úgy magamban morgolódom, Érzem, hogy sokat, nagyon sokat változtam. Nem vagyok sem jobb, se szebb, talán még okosabb, se mint ahogy voltam, és mégis. Mintha mélyebb lennék, mélyebben érezném a dolgokat, közelebb lennék az eszenciához. De ezt sem állítom biztosra, lehet, hogy holnap rájövök, ez is csak egy illúzió volt.

Ami azonban elszomorít, hogy látom magam körül a dolgokat, és amit látok nagyon nagyon rossz. Beteg a világ, betegek az emberek, egyre többen és többen. Nap, mint nap annyi önzést, annyi dühöt és annyi irigységet látok és nem tudok semmit tenni ellene. Olyan, mint egy elfekélyesedett seb ez az egész világ. Járok öregekhez, és önkéntes munkát végzek. Kötözöm a beteg és fekélyes sebeket. Már annak is örvendek, ha nem romlik az állapot, pedig máskor olyan türelmetlen voltam, mindent hamar akartam megoldani. Nap, mint nap várom, hogy apró kis gyógyulások adják jelét annak, hogy amit teszek nem hiábavalóság. Ezeket a sebeket kezelve, az jutott eszembe, hogy a földünk is ilyen beteg, ilyen fekélyes a lelke, hogyan lehetne gyógyítgatni, jóvátenni azt a sok rosszat?

Soha nem akartam gyógyító lenni, és tanító vagyok, én azt szeretem, ahhoz értek, most mégis Isten valamiért ezt akarja, hogy tegyem. Talán ebben is van tanítás? Talán.